17.rész

- Honnan tudjam? - reagáltam le azonnal.

- Tegnap itt volt, oké. Megengedtem. - itt egy kicsit megakadtam. Megengedtem? Ezt mégis hogy kell érteni? Ő szabja meg, hogy kivel találkozhatok?

- Megengedted? Hogy..hogy mondtad? - fakadtam ki.

- Grace felírta őket a listára, majd megkért, hogy hadd jöjjenek, s megengedtem.

- Ez olyan, mintha valami játékszer lennék, s annak mutatsz be, vagy azzal találkozhatok, akivel te akarod. Még Grace-nek kellett tőled engedélyt kérni? Tudod, hogy ők a kedvenc bandám.

- Igen, de azt hittem...

- Nem. Ez nekem túl sok. Lassan kisajátítasz Logan. - felszedtem a cuccom, s az ajtó felé indultam. - Lehet, hogy szünetet kéne tartanunk. Egy ideig nem találkozni. - kiléptem az ajtón, s az ajtó csapódott utánam nagy hangerővel. Lefutottam a lépcsőn, egyenesen ki az ajtón nem figyelve a többi emberre, aki a konyhában ült.

*Harry szemszöge*

Egyre furcsább Grace. Néha csak úgy kitör, s minden ok nélkül sírni kezd. Vagy van valami oka is? Miért nem mondja el? Megőrjít a tudat, hogy valami valamikor régen történt vele, ami nagyon kiborítja mostanában, főleg mióta összefutott azon az esten Marc-kal. Van valami közös múltjuk? Ki kell derítenem, és ha Grace nem beszél, akkor a magam útján kell kiderítenem.

Logan-nél a reggeli után hazavittem Grace-t, majd hazamentem, hozzám. Ledobtam a kulcsaimat az előszobában lévő kis polcra, a cipőmet lerúgtam a lábamról, aztán a fürdőszoba felé vettem az irányt. Vettem egy meleg zuhanyt, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak. Előkaptam a telefonom, s tárcsáztam egy számot.

- Szia. Tudsz segíteni?

- Persze, miben? - hallatszott a vonal másik végén.

- Keress utána egy Grace Claire Mack nevű lánynak. Derítsd ki, hogy mi történt vele 3 éve, amikor a bátyja meghalt az autóbalesetben.

- Rendben. Majd küldöm, hogy mit találtam.

- Köszönöm. - miután letettem a telefont egy rossz érzés fogott el. Lehet rosszul cselekedtem, de meg kell tudjam, hogy tudjak rajta segíteni.

*Grace szemszöge*

- Mért nem lehet minden rosszat elfelejteni? - kérdeztem a bátyámtól, Daniel-től.

- Ez egy jó kérdés. Legszívesebben én is kitörölnék pár emléket az agyamból.

- Ráadásul Harry is megtudta, hogy történt velem még valami 3 éve.

- Tudja? - nyíltak ki a szemei.

- Csak azt, hogy történt valami, de, hogy mi azt nem.

- Akkor jó. És mi volt azon az esten?

- Semmi jó. Érzem, hogy Tiffany nem csak úgy akarta, hogy ott legyek, s játsszak neki. Marc-kal se véletlen futottam össze. Ebbe 110 %-ig biztos vagyok.

- Akkor megvárod, míg ő lép?

- Nem tudok mást tenni.

- Villog a telefonod. - mutatott az íróasztalom felé, ahol a telefonom hevert. Felugrottam, utána nyúltam, megnéztem a képernyőt, s az 'Eric' név mutatkozott meg rajta.

- Mi újság? - vettem fel a telefont.

- Nincs kedved olyan 6 fele összefutni?

- De. És hol?

- Mondjuk...a szokásos helyünkön?

- Legyen. Akkor 6-kor.

- Rendben. - s kinyomtam. Daniel-el még egy darabig elbeszélgettünk, majd lassan készülődtem, és elindultam a helyünkre. Betettem a fülesemet, és a ritmusra lépkedtem a járdán. Volt, hogy lassabban, volt, hogy gyorsabban. Fél óra elteltével meg is érkeztem az eldugott játszótérre, ahol Eric már várt.

- Bocsánat, de Daniel-el elbeszéltük az időt.

- Semmi baj.

- Uh. De régen jártam erre.

- Igen, én is.

- Megváltozott az évek során.

- Ahogy mi is. - halványan mosolyogtam, s bólintottam. Mindketten leültünk a hintára. Először kisebb lökéseket adtunk a hintának a mozgáshoz, majd egyre nagyobb, s nagyobb lett a löket.

- Hogy vagy? - lassultunk le.

- Köszönöm kérdésed, remekül. Vagyis úgy érzem. - mosolyogtam. - És te?

- Jól, köszi. - bólogatott. - És, még mindig?

- Nem. Egy ideje nem.

- Akkor jó. Harry-vel minden oké?

- Mhm. Minden a legnagyobb rendben. De erről ne beszéljünk.

- Miért? Nem akarsz róla beszélni?

- Nem azt mondtam, de tudom, hogy mi volt köztünk, s hogy hogy érzel irántam.

- Nem fogod elhinni, de kezdek ''kigyógyulni'' - idézőjeleket rajzolt a levegőben - belőled.

- Na?! Új lány?

- Úgyis mondhatjuk. - a szája széle egyre csak kanyarodott felfelé.

- És? Ki az? Vagy titkos?

- Tiffany. Tiffany Mile. - megakadtam.

- Hogy mi???????????? - kifakadtam. Az nem lehet, hogy Tiffany legyen az.

- Nyugi, nyugi, csak viccelek. - felnevetett. - Nem tudtam, hogy ilyen könnyű téged becsapni.

- Ez nem jó vicc. - közöltem vele 2 vállba bokszolás között. - Tudod, hogy milyen reakciót tud kiváltani belőlem.

- Mhm. Mint egy vadmacska.

- Pontosan.

- Bocsánat.

- Semmi. - mosolyogtam lehajtott fején, mintha azt akarná, hogy sajnáljam meg. Felálltam a hintából, odalépkedtem elé, leguggoltam, s felemeltem a fejét.

- Ez nem fog bejönni. - nevettem, majd ő is. - Szóval, igaz az, hogy kezdesz ''kigyógyulni'' - utánoztam - belőlem?

- Kezdek, de nem teljesen. - ekkor már mindketten egymás előtt álltunk, pár centire egymástól.

- Látod? Ezért nem akarok veled Harry-ről beszélni.

- Igazad van. - át akart ölelni, de sajnos, rosszul jött ki az ölelés, így egy szájra puszi lett belőle.

- Grace? - megláttam Harryt a játszótér közelében. - Eric? Mit csináltok itt?

- Beszélgettünk. - mondtam neki megrántva a vállamat.

- Ja, és a barátok így szoktak ''beszélgetni''. Mindent értek. Bocsi, hogy megzavartam ezt a dolgot. - ezzel sarkon fordult, és elment. Eltűnt a nagy tömegben egy szempillantás alatt. Most komolyan ezen akadt fenn? Egy ölelésre, ami VÉLETLENÜL elcsúszott? Amikor tudja, hogy mi csak barátok vagyunk. És egyébként is mi nem is járunk. Nem értem.

Elköszöntem Eric-től, és Harry lakása felé vettem az irányt. Szaladtam, futottam, mint egy őrült, de nem tehettem mást. Az érzés, hogy evvel ennyire megbántottam nagyon rossz volt. Dühös voltam rá, mert egy ilyen kis dologra is olyan féltékeny tudott lenni, mint még soha senki. De eközben sajnáltam is, mert tudtam, hogy én is ilyen vagyok ilyen dolgokba.

Amikor megérkeztem a lakásához, dörömböltem az ajtón, mint egy óriás, aki mindjárt betöri az ajtót.

- Jó napot! - köszöntött a bejárónő. Uuu, basszus, ilyen nincs.

- Hello! Nem látta Harry-t? - körbenézett, majd vissza rám.

- Nem. - éreztem a hangjába, hogy igazából tudja, de nem mondhatja el. Annyira biztos voltam benne, mint még eddig soha semmibe. Harry hazafutott, és kiadta a parancsot a bejárónőnek.

- Tudom, hogy itthon van Harry.

- Elnézést, kisasszony, de Harry megtiltotta, hogy beengedjem.

- Mi lenne, ha azt mondanánk neki, hogy maga észre se vett? Kérem! Nagyon fontos, életbevágóan.

- Na, jöjjön.

- Köszönöm. - beléptem, s elkezdtem futni a lépcső fele, de még gyorsan visszafordultam, megöleltem a bejárónőt, majd ismét neki futottam a lépcsőnek. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat.

- Harry! Most komolyan ezért? Ne csináld a cirkuszt. - rontottam be a szobájába.

- Milyen cirkuszt? - kilépett a fürdőszobából egy szál törülközőbe, és az állam konkrétan a padlón volt. Ha össze is akartam volna szedni se tudtam volna. Még vizes volt néhol, s a cseppek, ahogy folytak végig rajta hátborzongató volt - jó értelemben.

- Az előbbi jelenet, az, mi volt?

- Nem tudom. Mondd meg te.

- Te akadtál ki.

- Bocsánat, ha kiakadtam arra, hogy megcsókoltad a volt - ezt az egy szót erősen kihangsúlyozta - barátodat. - el kezdett felém lépkedni.

- De nem csókoltam meg! - nagyon ideges voltam, s a hangomat is felemeltem kissé.

- Azt minek nevezed, amikor két ember ajka összeér? - éreztem, hogy ő is feldühödött kicsit.

- Véletlennek a mi esetünkben.

- Véletlen? Ezt nem hiszem el. Legalább vallanád be. Nem kell tagadni. - elfordult felőlem, s csak a hátára láthattam rá. Miután befejezte, hallottuk, ahogy az ajtót valaki kinyitotta, de gyorsan be is csapta. Én a bejárónőre gondoltam. Lehet elege lett abból, hogy csak kiabálást hall, de nem tehettem róla. Én nem vagyok az a fajta ember, aki ha ideges vagy mérges halkan és szemmel gyilkol. Az a típus voltam, aki kiabál - esetleg üvölt is - és kiadja magából azt, amit kell.

- Harry, nem tagadom! Nem történt semmi. Tényleg! - mindkettőnk hangja betöltötte a szobát, a házat. - Nekem te vagy a fontos. Téged szeretlek. - hirtelen a szám elé tettem a kezem, Harry visszafordult hozzám meglepett arccal. Úristen! Mit mondtam? Szeretlek? Micsoda? Tényleg kimondtam?