12.rész

*Scarlett szemszöge*

Spanyolországba tartottam, hogy megnézzem, meghallgathassam a fiúkat élőben. Zayn addig rágta a fülem ezzel, amíg bele nem mentem. Bizonyos eszközökkel sikerült neki..

Már nagyon vártam, hogy odaérjek. Spanyolország. Megbűvölt már az ország neve is. De legfőképp a spanyol pasik, a spanyol ételek, na meg persze a Sangria, a feledhetetlen spanyol pia.

- Örülök, hogy rábeszéltél. - csuktam be az ajtót, amint Zayn is bejött rajta.

- Én meg annak, hogy itt vagy. Hogy tetszett? - lehuppant az ágyamra, s mosolyogva nézett rám.

- Mhmm.. - egyre közeledtem az ágyhoz. - Nem is tudom.. - gondolkodtató arcot vettem fel. - Hát.. jobbat vártam. - előtte álltam tök komoly arccal, s ahogy láttam ő el is hitte, amit mondtam. - Csak viccelek, te idióta. - löktem meg a vállánál.

- Haha, vicces vagy. - nevette el magát később.

­­***

- Scarlett.. elég jól ismerjük egymást, igaz?

- Igen.

- Akkor megengedsz egy kérdést, ugye?

- Persze.

- Mért tolsz el magadtól akárhányszor közeledni próbálok? - betalált. A hirtelen kapott sokk miatt nem tudtam rá válaszolni. Nem attól kaptam sokkot, hogy megkérdezte, hiszen tudtam, hogy ez a téma előbb-utóbb felvetődik, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan.

- Emlékszel, amit mondtam, amikor nálad voltunk?

- Igen.

- Tudtam, hogy el kell mondjam neked.

- Úristen, mit? Megijesztesz.

- Jaj, semmi komoly, nyugi. Mármint kinek mi a komoly.. Tudod, Grace-nek volt egy bátyja, de..

- Igen, tudom. Mindent tudok.

- Ő a barátom volt. - Zayn szemei kidülledtek.

- De hát.. hány éves voltál?

- Igen, tudom, tudom. Mindenki rossz szemmel nézte. Amúgy meg, ha akarod tudni én 16 ő meg 21. - fütyült egyet, majd hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy nem a megfelelő embernek ''mondja'' ezt. - Nagyon szerettem. Ahogy Grace-t is. Grace és én régóta barátnők voltunk, és amikor a bátyja szemet vetett rám, elég sokat rivalizáltunk. Végül ő is elfogadta, de nem volt már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Mindketten furcsán éreztük magunkat, de annyira még soha egy embert nem szerettem, mint Adamet.

*Zayn szemszöge*

- És jött az autóbaleset..

- Igen, de a többibe most nem mennék bele. Grace-nek kell a többit elmondani, ha szeretné.

- Persze. - nem akartam elmondani, hogy a nagy részét tudom, hisz Grace-szel sokat beszélgettünk róla. Igaz, a részleteket nem tudom, de megértettem, amikor azt mondta, hogy nem akar többet mondani.

- Soha nem szerettem egy embert sem, mint őt... - kis szünetet tartott. - egészen idáig. - meglepődtem. - Félek a szerelemtől. Félek, hogy megint valakit megszeretek, és elvesztem.

- És Martin? Vagy, hogy hívják..

- Nem volt komoly. - lehajtottam a fejemet, mert először nem tudtam mit is gondoljak. Pár másodperc után rájöttem mekkora idióta is vagyok, hogy itt várakoztatom, amikor ebben a pillanatban vallott szerelmet. A kezemet az övéihez csúsztattam, megfogtam őket, s rámosolyogtam.

- Engem nem fogsz elveszíteni.

- Ebben biztos vagy?

- Nem. Semmiben se vagyok biztos, de meg akarom próbálni. Minden erőmmel azon szeretnék lenni, hogy melletted legyek, és hogy boldog legyél. Az életben semmi sem biztos, csak az, ami már megtörtént.

*Grace szemszöge*

- Louis.. egyszer már próbálkoztál. Nem volt elég?

- Nem. Addig nem hagylak, amíg nem beszélsz vele.

- Akkor se adom be a derekam.

- Ő is keresett téged.

- Na, nem mondod?

- Grace, ne legyél ennyire makacs.

- Átgondolom.

Leraktuk a telefont, és nem sokkal később anya nyitott be a szobámba.

- Mindjárt itt lesznek a nagyiék.

- Mi? - teljesen kiakadtam. Nagyiék semmit se tudtak a ''baleseteimről''. Anyáék jobbnak látták, hogy ha nem tudnak róla, mivel lehet, hogy ide költöztek volna hozzánk, hogy segítsenek.

- Próbálj megnyugodni.

- Hol van az én kis Clairem?

- Itt vagyok, nagyi.

- Gyere ide, egy ölelésre, na meg egy puszira. - a szokásos nagymama ölelés-puszi kombó nem igazán jött be.

Anya meg apa bevezette nagyit meg a papát a nappaliba, hogy leüljenek, s kifújják magukat. Amint elindultam feléjük a telefonom megint csörgött. Harry. Mikor unja meg? Nem érdekelt, kinyomtam.

Teltek a napok, s vagy 50 nem fogadott hívásom volt CSAK Harry-től, meg nem tudom hány száz SMS. A nagyiék még mindig nálunk voltak, ami nem igazán tetszett. Amióta elköltöztek, sok mindent nem tudtak arról, hogy hogy élünk, vagy mi történik velünk.

- Ne keress többé! - üvöltöttem a telefonba.

- Ne légy makacs, kérlek. Beszéljük meg. – könyörgött a vonal másik végén.

- Nincs semmi beszélni valóm veled. - kiabáltam könnyek között. Hogy miért sírtam? Fogalmam sincs. Tán azért, mert fájt hallanom a hangját. A selymes, mégis mély, dörmögő hangját, ahogy halkan könyörög a bocsánatomért. Kinyomtam a telefont, az ágyamra vetődtem, aztán megjelent a nagymamám az ajtóban.

- Kivel kiabáltál, drágám?

- Senkivel, nagyi. - letöröltem a könnyeim, de még mindig a párnám mögé bújva figyeltem, ahogy közeledik.

- Biztos? Ahogy látom nagyon felkavart a dolog.

- Biztos.

- De az jobb, ha kiadod magadból. - na, ekkor lett elegem.

- Nem érdekel.

- Nekem bármit elmondhatsz.

- Biztos vagy te ebben? Mióta elköltöztetek Londonból, nem sokat jártok felénk. Azt se tudjátok, mi történik velünk. Amikor Adam meghalt itt voltatok? Nem.. Hát akkor ne mondd azt, hogy bármit elmondhatok. Tudod te mit éltünk át? Vagy, hogy én mit éltem át? - ordítottam vele. A végén már könnyekkel küzdve próbáltam üvöltözni.

- Mik azok a kezeden?

- Nem hallottál meg semmit abból, amit mondtam, mi?

- Mi az, Claire?

- Semmi, hagyjatok békén. - kirohantam a szobámból. Ki a házból az utcára. Először nem tudtam hova megyek, majd később kitaláltam egy helyet, ahol esetleg megnyugvást találok.

A temetőben pár lámpa világított csak, de így is tökéletesen ki lehetett venni mindent. A fákat, az utat a sírok között, a sírokat, s néhány embert, akik a volt szeretteiket látogatták meg. Odasétáltam Adamhez, leguggoltam mellé, és csak sírtam. Mintha száz éve nem sírtam volna, úgy ömlöttek a könnyeim. Pedig elég sokat sírok mostanában.

A bennem lévő érzések összekeveredtek. Nem tudtam, hogy ki iránt most mit is érzek. Tudtam, hogy nem a nagymamával kellett volna kiabáljak, hiszen nem ő miatta voltam kiakadva.

Kis idő múltán már nem sírtam, csak szipogtam, de egyszer csak lépteket hallottam. Nagyon megijedtem, de próbáltam nem mozogni. Nem tudom milyen ösztön volt ez.

- Grace.. - hangja mély volt, mégis lágy. Megfordultam, hogy megnézzem ki a titokzatos alak. Kissé meglepődve álltam fel lassan. Mit keres itt? Az igazat megvallva örültem neki. Boldog voltam, hogy itt van.

- Harry.. - majd a boldogság átváltozott haraggá. - Mit keresel itt? - suttogva ordibáltam vele. A francba, hogy a temetőbe nem lehet hangoskodni. - Nem vagyok rád kíváncsi. - közelebb léptem hozzá. - Elhagytál. Nem voltál velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. - a mellkasát ütögettem, de ahogy láttam ő állta a próbát. Könnyekkel telt meg a szemem ismét. - Elmentél. Elmentél, s inkább azzal a lánnyal voltál. Miért? - nem bírtam tovább. Neki dőltem a mellkasának, s sírtam. Ő átölelt jó szorosan. A legjobb ölelés volt. Biztonságban éreztem magam, ahogy magához szorított, s fülembe suttogott:

- Sajnálom. Ígérem, soha többé nem hagylak el.

Pár perc után a kocsi felé vettük az irányt. Nem beszéltünk egy szót se. Most a csend beszél helyettünk.

Beszállva az autóba, hátra nyúlt, s előhúzott egy szál rózsát.

- Ezt miért?

- Csak úgy.

A házunk előtt álltunk némán, a földet nézve. Legalábbis én azt néztem.

- Hogy-hogy hazajöttél? Nem Franciaországban kéne lenned?

- De. De már nem bírtam. Utáltam magam, amiért megbántottalak, s hogy miattam nem beszélünk.

- És mi van Taylorral?

- Szakítottunk. - felnéztem. Azt hiszem megkönnyebbültem. Nem egészen, de már egy kicsit is, és az elég volt.

- Gyerekek..mit csináltok ti itt? Gyertek beljebb. - nyitotta ki anya az ajtót. Ez az. Köszönöm anyuka. Lehet jobb is volt így. Nem tudtam volna mit reagálni Harry válaszára. Igaziból fogalmam sem volt arról, hogy most mi lesz. Mit akarok? Mit szeretnék? Ezeken a kérdéseken gondoltam, majd a nagyi hangja szakított félbe.

- Claire?

- Nagyi, sajnálom, hogy ordibáltam veled. Nem akartam, csak valaki nagyon felidegesített. - oldalra néztem Harry-re, hogy vegye az adást.

- Sajnálom. - könnyekkel teltek meg szemei. Közelebb mentem hozzá, hogy megöleljem. Vagy 5 percig így álltunk. Hiányzott már egy nagyi ölelés. Amióta az apukám anyukája meghalt - olyan 8 éves koromban - csak ő volt az egyetlen nagymamám.

*

- És ki ez a fiatal úriember?

- Hogy fiatal az biztos, de hogy úriember...abban már erősen kételkedem. - mosolyogtam, de válaszként csak meglökött.

- Anya, ő itt Harry Styles. Anne, az egyetemi barátnőm fia, meg...jó barátságban van Grace-szel.

- Szóval jártok? Nyugalom, srácok, nem kell itt köntörfalazni. Tudom én, mi a ''menő'' a fiatalok körében. - felnevetett a nagyi. Elég vicces volt. Így még sose láttam.

- Jaj, dehogyis, nagyi. Csak barátok vagyunk. - éreztem magamon Harry pillantásait, de akkor se néztem rá. - Most szakított a barátnőjével. Csak átjött, hogy kibeszéljük a dolgokat.

- Aha...

A kis beszélgetésünk után a szobám felé vettük az irányt. Miután beértünk a szobámba, Harry becsukta az ajtót, s közeledni kezdett felém.

- Szóval...csak barátok? - megjelent az arcán az a kaján mosoly, amit utáltam. Amikor így mosolygott, mindig furcsán éreztem magam, de be kell valljam, azért egy kicsit tetszett.

- Ühüm.. – ráztam a fejem, mint egy ''bólogatós kutya''. Ismét közelebb jött, én meg egyre távolodtam, majd bele is ütköztem az íróasztalomban. Láttam arcán a győzedelmi vigyort, hogy sikerült neki a terve. Persze, arra nem gondolt, hogy ilyen megoldásra nekem is van egy ötletem. Átbújtam a karja alatt, s az ajtóhoz szaladtam. Sajnos, ő gyorsabb volt. Rárakta a kezét az ajtóra, mielőtt kimehettem volna rajta.

Megfordultam, s szembe találtam magam vele. A határozott mosoly ott ült az arcomon. Nem akartam, hogy tudja győzött. Bekerített. Nincs menekvésem. A keze a fejem mellett támasztotta az ajtót, mellkasa pár milliméterre volt az enyémtől. Éreztem, ahogy szívem egyre gyorsul. Ahogy egyre gyorsabban ver, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A levegőt szakaszosan vettem, mivel volt olyan, hogy elfelejtettem levegőt venni.

Amikor közel hajolt a fülemhez, hogy súgjon valamit, a hideg kirázott. Tiszta libabőrös lettem.

- Csak barátok...ez tetszik. De ezen változtatnék, ha nem gond. - beleharapott a fülembe. Összerezzentem. Csókjait mindenhol otthagyta rajtam. A fülcimpámtól kezdve a nyakamon keresztül a dekoltázsomig. A hideg meleg egyszerre futott át a testemen. Mikor végzett, feljebb jött, mélyen a szemembe nézett, közeledett, s gyengéd ajkai lassan súrolták enyémét. Csak épphogy érintette őket. Ebből a játékból nekem lett elegem. Beletúrtam a hajába, megragadtam, közelebb húztam, s megcsókoltam. Az elején éreztem, ahogy belemosolyog csókunkba, majd átváltott szenvedélyessé, mintha már szomjaztunk volna egymás csókjára, érintésére.

Kis idő után eltoltam magamtól, kinyitottam az ajtót, kirohantam rajta, keresztül a házon, ki a kertbe.