14.rész

A fürdőbe kimenet éreztem magamon Harry értetlen pillantásait. Tudtam, hogy összezavartam ezzel a kérésemmel, de megijedtem. Nem tudtam, hogy kezeljem ezt az egész helyzetet. Már régóta ki akartam próbálni, de mindig közbe jött valami. Scarlett-nek ezért nem beszéltem a csókról. Féltem az érzéseimtől. Mintha...Harry mellett nem gondolnék a világra, a problémákra, de mégis ott volt az a bizonyos kis hang, hogy ne kerülj hozzá közel, és ez megőrjített.

Épp a zuhanyfülkében álltam, amikor benyitott.

- Láttam a tetkódat.

- Az lett volna furcsa, ha nem veszed észre.

- Van valami jelentése, vagy csak megtetszett?

- Neked van olyan tetkód, ami csak azért van fenn mert tetszik?

- Kérdésre kérdést...jó trükk. Amúgy meg igen, sok.

- Rajtam olyan tetkót nem fogsz találni, aminek nincs jelentése.

- És ez mit jelent? - kihajoltam a zuhanyfüggöny mögül, s rámosolyogtam.

- Tudod mi ez ugye?

- Álomfogó.

- Pontosan. Elfogja a rossz álmokat. - elvettem egy törülközőt, s kiléptem a szőnyegre.

- De ezt nem az ágy fölött kell lógatni? - kitértem útjából, s a hálószoba felé vettem az irányt.

- De.

- Akkor mért varrattad magadra?

- Sok mindent nem tudsz még.

- Mért nem mondod el?

- Nem olyan könnyű. Bárcsak az lenne.

- Adam-mel kapcsolatos?

- Mhmm. - az ablakon át néztem az esőt, ahogy New York városára zúdul. - Amit nem rég elmondtam, az nem minden.

- Megijesztesz.

- A bátyáimmal imádtuk a filmeket, de egyszerűen képtelen voltam egy horror filmet is megnézni. Míg ők, meg Scarlett röhögve nézték végig, én a szobámba bukdácsoltam, bömböltetve a zenét, hogy ne halljak semmilyen hangot. Majd egyik éjjel szörnyű dolgokat álmodtam, majd utána lévő nap is, aztán az azt követő napon is, és így ment egy héten át. A legrosszabbakat éltem át, ezért Adam meg Daniel adtak nekem egy álomfogót. Utána jobb lett minden.

- De...nem is láttam a szobádban.

- Tudom. - könnycseppek folytak végig az arcomon. - Bocsi, de nem tudok többet mondani.

- Shhh..semmi baj. - a vállamnál fogva magához húzott. 3 év telt el, és még mindig nem tudtam túl tenni magamat rajta. Hogyan is tudnám?

***

- Köszi, hogy elhoztál. - köszöntem meg Harry-nek, amint kiszálltunk Scarlett-tel az autóból.

- Hívj, ha végeztetek. - bólintottam.

A tetoválószalon előtt álltunk. Megbeszéltük, hogy egy tetkót csináltatunk magunkra, ha már itt vagyunk New Yorkba, együtt. Bementünk, s rögtön fogadtak is minket.

- Mindketten egy tollat szeretnénk. - mondta Scar a tetoválósának.

- Hova?

- Nekem ide, az oldalamra. - mutatta a kiválasztott a helyet. - Neki meg a....nyakára. Hátulra.

- Rendben. Akkor előbb megcsinálom a barátnődet, utána téged.

- Rendben.

Másfél óra múlva hívtuk Harry-t, hogy jöhet. Eléggé fájt a hely, de nem bántuk meg.

Később a fiúknak is megmutattuk, s nekik is tetszett.

- Niall, te nem akarsz? - kérdeztem vacsora közben.

- Nem tudom. Most még nem.

- De egyre inkább hajlik afelé. - nézett rá Louis. - Haver, mi van a csaj... - majd elhallgatott.

- Kivel? Csajjal? - kíváncsiskodott Scarlett. Tipikus...

- Semmi.

- Fiúk, ne legyetek szemetek. - szóltam közbe.

- Jó. Legyen. - majd elkezdte mesélni. Niall-ből csak úgy folytak a szavak. Alig tudtunk volna közbe szólni. Elmesélte, hogy a dedikáláson találkozott egy lánnyal, aki nagyon megtetszett neki - azt mondta, hogy angyali arca volt - és a dedikálás után még látta arrafelé, s utána is ment, de sajnos ő már eltűnt addigra, s csak egy nyakláncot hagyott hátra.

- Totál oda vagy érte. - mondtam.

- Hisz nem is ismeri. - szólt közbe Scar.

- Segíthetnénk valahogy? Megmutatod a nyakláncot? - ajánlottam fel a segítséget. Nagyon kíváncsi voltam ki lehet az a titokzatos lány.

- Persze. - s odaadta. Jobban megnéztem, nem hittem a szememnek. Odamutattam Scarlett--nek is, szemen keresztül kommunikáltunk. Elég jól megértettük egymást.

- Ismerős? - szakította meg Harry a szembeszédünket.

- Nem. - vágtuk rá egyszerre. 

- Szerinted az övé? - kérdeztem Scarlett-et. Már rég a szobánkban voltunk, s ott beszélgettünk a nyakláncról.

- Nem tudom. Lehet. De kit érdekel?

- Mi van ha ő az a lány? Mindketten tudjuk, hogy nagy rajongója a fiúknak.

- Igen, de még több száz ember szaladgálhat azzal a névvel, hogy: Jane.

- Majd kiderítem.

- Grace, kérdezhetek valamit?

- Persze, mondjad csak.

- Mi az a lila folt a nyakadon? Kiszívtak? Ki volt az? - az arcomra kiült a döbbenet. Lila folt? Kiszívás? Mi van? Gyorsan a tükörhöz futottam, hogy szemügyre vehessem a megjelölt helyet.

- Mi a....? - fakadtam ki.

- Grace, nekem bármit elmondhatsz. Te is tudod.

- Igen, tudom, de eddig még én se vettem észre.

- Ne már. - s hatalmas nevetésben tört ki. - Mikor történt? Ki volt? - el akartam mondani neki, de mégse. Azért is akartam, hogy titokba maradjon, mert akkor mindenkitől jött volna a 'na, ugye megmondtam' című szövegek, amikhez nem sok kedvem volt. Majd eszembe jutott, hogy mi történt akkor, amikor nem mondtam el neki, hogy Harry megcsókolt, és azt nem szerettem volna megismételni.

- Harry volt. - nyögtem ki bizonytalanul, alig hallhatóan.

- Ki? 

Grace:  

  

Scarlett:

13.rész

Megijedtem, de egyben ott volt a szám sarkában az a bizonyos mosoly.

- Grace...jól vagy?

- Persze. Csak levegőznöm kellett.

- Nagy szükséged lehetett rá.

- Hogy érted?

- Úgy elrohantál, mint akire most adták rá a nyúlcipőt. - felnevetett.

- Bocsi. - dadogtam, motyogtam, mindent csináltam, csak azt nem, amit kellett volna: a szemébe nézni. De ő ezt is megoldotta. Megfogta mutatóujjával az államat, felemelte, így találkozott a tekintetünk újra. - Az előbb nem történt semmi. - láttam, ahogy meglepődve néz, de nem kérdezett vissza.

*Harry szemszöge*

- Az előbb nem történt semmi. - Meglepődtem. Nem kicsit. Mi az, hogy nem történt semmi? Ő húzott magához, mint egy éhes farkas az ebédjét. Kicsit rossz összehasonlítás, de jobbra nem futotta. Amikor csókolóztunk hirtelen úgy éreztem, mintha nem lenne rajtunk kívül senki más se a világon. Semmi kötelesség, semmi baj, szomorúság, csak határozottság, szenvedély, boldogság.

- Rendben. - mentem bele végül.

*Grace szemszöge*

Következő nap Harry visszament a fiúkhoz, hogy újra színpadra lépjen.

Fájt, hogy elmegy, de tudtam, hogy ez a kötelessége. Ez az, amit szeret csinálni.

Miután kikísértem a reptérre, egy bizonyos helyre akartam menni. Egy helyre, ahol mindig megnyugvásra találok. Ahol, már régen jártam. Nem volt kedvem a családdal kupak tanácsot tartani, hisz tudtam, hogy mi lenne a téma: Én és a problémáim. Nagyon utálom, hogy mindig velem van a probléma.

Leparkoltam az autóval a legközelebbi parkolóba, kiszálltam, s a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Majdnem 3 éve, hogy nem jártam errefele. Ahogy beléptem, olyan érzésem támadt, mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára ott jártam. Megkerestem a ''kis, kék szobát'', bekopogtam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nincs bent senki.

Végig húztam az ujjam a nagy, fekete hangszeren. Jó érzés volt újra látni, érinteni. Leültem a zongora elé, rátettem az egyik ujjamat a fehér billentyűre. Ahogy megszólalt a hang, összerezzentem a boldogságtól. Kis előjáték után, elkezdtem játszani rajta. Elképesztően jó volt újra játszani. Később átpártoltam a gitár mellé, hogy azon is játsszak egy számot. Ahhoz már énekeltem is. Felszabadultnak éreztem magam. Minden stressz, probléma, szenvedés eltűnt. Csak én voltam meg a hangok.

- Grace? - megállt bennem az ütő. Majdnem kiejtettem a kezemből a gitárt., de sikeresen meg tudtam állítani, miközben megfordultam, hogy szemügyre vegyem az ismeretlen.

- Logan? Hát te mit keresel itt?

- Ugyanezt kérdezhetném én is.

- Csak..csak..bejöttem. Kicsit játszani, tudod.

- Nagybácsikámé ez a hely.

- Ez..a..stúdió..a..nagybácsikádé?

- Igen.

- És..ezt eddig...?

- Nem szeretem, ha úgy állítanak be az emberek, hogy 'hú, itt a pénzes gyerek'.

- Megértem.

- Nem kérsz egy teát?

- De, köszönöm.

*

- Hogy-hogy ide jöttél?

- Megnyugvást kerestem.

- Történt valami?

- Nem, dehogyis. Csak nemrég ment el Harry..

- Itt volt? - meglepődött, ahogy a szemein észrevettem.

- Igen. Kibékültünk.

- Na, ez remek.

- Jaja.. - jónak jó volt, de nem repestem az örömtől. Még mindig éreztem az ajkait az enyémeimen.

- Történt valami? - el akartam mondani neki, de nem tudtam hogyan, meg, hogy a most a legalkalmasabb pillanat. Scarlett-nek még nem akartam elmondani, mert elkezdené hajtogatni, hogy 'ugye, hogy megmondtam' című szöveget, amit nem akartam még hallani.

- Harry meg én csókolóztunk. - mondtam ki egy szuszra. - Nem tűnsz meglepettnek.

- Valahogy számítottam rá.

- Mi?

- Grace, mindannyian tudtuk, hogy ez egyszer be fog következni. Ahogy néztek egymásra...mindent elárul.

***

Pár nap választott el minket a nyári szünettől, amit már mindannyian nagyon vártunk.

A fiúkkal rendszeresen tartottam a kapcsolatot, főleg Harry-vel. Sose beszéltünk úgy igazán arról a csókról, csak foszlányokba került szóba.

Scarlett-tel kicsit megromlott a kapcsolatunk, amikor megtudta, hogy hazudtam neki Harry-vel kapcsolatban, de már minden rendben. Sőt ő össze is jött Zayn-nel. Nehézkes volt, de már minden simán megy.

Épp otthon ültem, amikor Harry hívott. Már pár hete Amerikába voltak, így nem olyan sokszor tudtunk beszélni telefonon, de amikor sikerült, akkor vagy 1 órát lógtunk rajta.

- Szia. - vettem fel a mobilomat.

- Szia. Nemrég keltem, s gondoltam most felhívlak, mivel, hogy úgyis egyedül vagy otthon.

- És, hogy beletrafáltál. Mi újság fürtös?

- De rég szólítottál így.

- Régi szép idők.

- Haha. Na, de van valami, amit szeretnék elmondani. - komolyabb lett a hangvétele.

- Félnem kéne?

- Nem dehogyis is. Szóval...először is pár kérdés, hogy 110 % biztosra menjek. 5 nap múlva kezdődik a szünet, ugye?

- Igen. Pontosan.

- És, ha jól tudom tőlem nem kaptál semmit se szülinapodra, ugye?

- Ez így...elég furcsa. Nem gondolod?

- De, de mindegy is. 5 nap múlva jössz New Yorkba hozzám, hozzánk. - köpni, nyelni nem tudtam. Hogy én? New Yorkba? Hozzá? Most csak viccel, ugye?

- Mi? - csak ennyit tudtam kinyögni a nagy meglepettség közepette.

- Már a szüleiddel is megbeszéltem, s bele mentek. Mondjuk úgy, hogy ez a szülinapi ajándékom neked.

- A szüleimmel szövetkeztél a hátam mögött?

- Na, ugyan Grace...gyere. Scarlett is jön. Sőt Eleanor meg Danielle is kint lesz.

- Úristen. Öhm...oké, elmegyek.

- Ez az. - lehet örömtáncot járt, nem tudhatom, de egy biztos: nagyon örült. - Akkor majd küldöm a jegyeket. Szia.

- Rendben. Hello.

Megyek New Yorkba. Huh. Kisebb sokként ért a dolog, de odáig voltam. Az a város a kezdetektől elvarázsolt. Imádtam Londont, de New York mindig is máshogy hatott rám. Eddig össz-vissz 2x voltam ott. Egyszer családdal, majd másodszorra az iskolával kiránduláson.

Elérkezett az indulás napja. Anyuék jobban izgultak, mint én. Egész nap körülöttem sürögtek-forogtak. Megkérdezték vagy 50-szer, hogy elraktam ezt meg azt, hogy véletlenül se maradjon itthon valami.

Scarlett-tel kint találkoztunk a reptéren. Mindketten izgatottak voltunk New York miatt.

- Most mi lesz? - kérdezte barátnőm a repülőn ülve már.

- Mivel?

- Harry-vel.

- Semmi. Mi lenne?

- Hát..azt hittem összejöttök.

- Nem. Eléggé elfoglalt ember, nekem meg az egyetemre kell koncentráljak. - Komoly? Az egyetemre kell koncentráljak? Végülis, félig-meddig igaz volt, de nem tudtam eldönteni, hogy ez most kifogás vagy valami más?

- Aha...

A repülőről 5-6 órás utazás után szálltunk le, s a csomagjaink felé vettük az irányt. Mikor már azok is a kezünkbe voltak, kimentünk a parkolóba a fiúk után kutatva.

- Azt hittük már sosem értek ide. - a hátunk mögül jött a hang.

- Sajnos nem 1 órás az út ide. - fordultam meg nagy mosollyal. Scarlett Zayn nyakába ugrott - vagyis nagy örömében szorosan megölelte - mi meg néztük a romantikus jelenetet.

- Na, gyerekek, elég lesz. Menjünk, inkább mielőtt letámadnának. - szakította őket meg Harry. Felvette a bőröndömet, Zayn meg Scarlett-ét, és az autó felé indultunk.

De, természetesen, megtaláltak minket vagyis Harryéket a rajongók, s letámadták őket. Scarlett-tel elmentük az autóig, és inkább ott várakoztunk.

***

A szállodai szobánkban relaxáltunk Scar-ral, amikor valaki kopogott.

- Ki az? - kérdeztem.

- Harry. - kinyitottam ajtót, bejött, majd elfoglalta a kényelmes fotelt, amibe mindig ő ült.

- Mit akarsz Harold? Pihenünk, ha nem látnád. - Scarlett kinyitotta szemét, s felült az ágyra. Észre se vettem, hogy elaludt.

- Neked nem próbán kéne lenned? - tettem el most én a kérdést.

- Nincs kedved eljönni velem felfedezni New York-ot?

- Persze. Miért ne? Mikor?

- Most.

- Mooooost?! Oké. Várj meg, felöltözök.

- Ha akarod, veled mehetek.

- Álmaidban....se.

Pár perc múlva készen is voltam. Épp indulni akartunk, Harry már kint volt a folyosón, amikor Scarlett füttyentett egyet, s hátranéztem.

- Uuuuooooooo. - hozzávágtam egy párnát, persze, mosollyal az arcomon, majd távoztam.

Már van 2 órája bolyongtunk a nagyvárosban, amikor eleredt az eső. Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt.

- Itt van a hotelünk a közelben. Verseny?

- Legyen. - egyeztem bele.

Elkezdtünk futni az esőben, s mire a szálloda bejáratához értünk mindketten csurom vizesek voltunk.

- Jobb formába vagy, mint én. - utaltam a győzelmére.

- Fogd csak arra. Valld be, hogy nem szeretsz veszíteni. - megjelent az arcán az a bizonyos gúnyos mosoly.

- Hogy mondtad?

- Pont úgy.

- Te akartad. - elkezdtem a lépcsőn felfutni. A szállodai vendégek egy őrültnek nézhettek, de - az igaza megvallva - nem zavart.

- Ez nem ér.

- Dehogynem. Na, mi az? Nem bírtad? - elmosolyodtam.

- Azt te csak hiszed.

- Vagyis tudom.

- A listámon a vicces szó egy párszor fel van írva.

- Nem baj az. Úgy olvastam a neten, hogy szereted a vicces lányokat.

- Mi az? Utána néztél? - közelebb jött.

- Pf. Nem. A koncerteteken mögöttem ülő lányok beszéltek róla.

- Aha..

- Na, menjünk be, mert még mindig folyik rólam a víz.

- Ez egy jó ötlet. - kinyitotta az ajtót, beengedett, s rögtön az ablakhoz mentem, hogy megnézzem esik-e még az eső, s szerencsémre igen. Hátra fordultam, Harry ott állt, mint akit lecövekeltek.

- Mi az? - mosolyogva lépkedtem felé.

- Elképesztően nézel ki. - ahogy engem nézett, az valami varázslatos volt. Ahogy ragyogtak a szemei. Nem mondtam semmit, csak halványan elmosolyodtam.

- Szeretnék kipróbálni valamit. - kinyíltak a csipái, amikor mindkét kezemet a mellkasára tettem, majd elkezdtem lefele menni.

- Pontosan mit is szeretnél kipróbálni? - most már vigyorgott, mint a tejbe tök. Mielőtt a gatyája gombjához értem volna, megfogta mindkét kezemet, s teljes erejével magához húzott. - Nem szeretnék neked csalódást okozni.

- Nem fogsz. Hidd el, tudom, mit csinálok.

- És ha mégsem?

- Nem akarod?

- Ez egy buta kérdés. Persze, hogy szeretném, de ha te nem....akkor...

- Akkor? - egyre közelebb vittem az arcom az övéhez, s így ajkaink is egyre közeledtek egymáshoz. - Ígérem, most nem fogok elfutni.

- Ajánlom is. - s megcsókolt. Kisebb csókokat váltottunk először. Később ezek átalakultak szenvedélyessé, mint akik ki lennének éhezve. Egyszerre járt át a hideg és meleg érzés. Amikor a karomon simított végig, libabőrös lettem. Amint észrevette, belemosolygott a csókunkba. Egy idő után lassan elváltak az ajkaink, és a pólója aljára tévedt a kezem. Elkezdtem fel fele húzni, s lassan le is szedtem róla. Ezután ő kezdte el lehúzni rólam az ujjatlan felsőmet. Egy ideig csak álltunk egymás előtt, de már annyira nem bírtam várni, hogy felugrottam rá, ő megfogott a fenekemnél, s így smároltunk tovább. Az ágyhoz vitt, óvatosan letett, de az ajkaink soha nem váltak el, kivéve, amikor a nadrágjainkat vettük le egymásról.

- Fantasztikus voltál. - nyögte be az ágyon feküdve.

- Te se panaszkodhatsz. - felé fordultam. - Lehetne egy kérésem?

- Persze.

- Maradhat titok egy kis ideig? - láttam az arcán, hogy nem nagyon érti, hogy most mi történik.

- Aha. Ahogy szeretnéd.

- Köszönöm. - megpusziltam a homlokát. - Kimegyek a fürdőszobába. - bólintott.

12.rész

*Scarlett szemszöge*

Spanyolországba tartottam, hogy megnézzem, meghallgathassam a fiúkat élőben. Zayn addig rágta a fülem ezzel, amíg bele nem mentem. Bizonyos eszközökkel sikerült neki..

Már nagyon vártam, hogy odaérjek. Spanyolország. Megbűvölt már az ország neve is. De legfőképp a spanyol pasik, a spanyol ételek, na meg persze a Sangria, a feledhetetlen spanyol pia.

- Örülök, hogy rábeszéltél. - csuktam be az ajtót, amint Zayn is bejött rajta.

- Én meg annak, hogy itt vagy. Hogy tetszett? - lehuppant az ágyamra, s mosolyogva nézett rám.

- Mhmm.. - egyre közeledtem az ágyhoz. - Nem is tudom.. - gondolkodtató arcot vettem fel. - Hát.. jobbat vártam. - előtte álltam tök komoly arccal, s ahogy láttam ő el is hitte, amit mondtam. - Csak viccelek, te idióta. - löktem meg a vállánál.

- Haha, vicces vagy. - nevette el magát később.

­­***

- Scarlett.. elég jól ismerjük egymást, igaz?

- Igen.

- Akkor megengedsz egy kérdést, ugye?

- Persze.

- Mért tolsz el magadtól akárhányszor közeledni próbálok? - betalált. A hirtelen kapott sokk miatt nem tudtam rá válaszolni. Nem attól kaptam sokkot, hogy megkérdezte, hiszen tudtam, hogy ez a téma előbb-utóbb felvetődik, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan.

- Emlékszel, amit mondtam, amikor nálad voltunk?

- Igen.

- Tudtam, hogy el kell mondjam neked.

- Úristen, mit? Megijesztesz.

- Jaj, semmi komoly, nyugi. Mármint kinek mi a komoly.. Tudod, Grace-nek volt egy bátyja, de..

- Igen, tudom. Mindent tudok.

- Ő a barátom volt. - Zayn szemei kidülledtek.

- De hát.. hány éves voltál?

- Igen, tudom, tudom. Mindenki rossz szemmel nézte. Amúgy meg, ha akarod tudni én 16 ő meg 21. - fütyült egyet, majd hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy nem a megfelelő embernek ''mondja'' ezt. - Nagyon szerettem. Ahogy Grace-t is. Grace és én régóta barátnők voltunk, és amikor a bátyja szemet vetett rám, elég sokat rivalizáltunk. Végül ő is elfogadta, de nem volt már semmi sem ugyanolyan, mint régen. Mindketten furcsán éreztük magunkat, de annyira még soha egy embert nem szerettem, mint Adamet.

*Zayn szemszöge*

- És jött az autóbaleset..

- Igen, de a többibe most nem mennék bele. Grace-nek kell a többit elmondani, ha szeretné.

- Persze. - nem akartam elmondani, hogy a nagy részét tudom, hisz Grace-szel sokat beszélgettünk róla. Igaz, a részleteket nem tudom, de megértettem, amikor azt mondta, hogy nem akar többet mondani.

- Soha nem szerettem egy embert sem, mint őt... - kis szünetet tartott. - egészen idáig. - meglepődtem. - Félek a szerelemtől. Félek, hogy megint valakit megszeretek, és elvesztem.

- És Martin? Vagy, hogy hívják..

- Nem volt komoly. - lehajtottam a fejemet, mert először nem tudtam mit is gondoljak. Pár másodperc után rájöttem mekkora idióta is vagyok, hogy itt várakoztatom, amikor ebben a pillanatban vallott szerelmet. A kezemet az övéihez csúsztattam, megfogtam őket, s rámosolyogtam.

- Engem nem fogsz elveszíteni.

- Ebben biztos vagy?

- Nem. Semmiben se vagyok biztos, de meg akarom próbálni. Minden erőmmel azon szeretnék lenni, hogy melletted legyek, és hogy boldog legyél. Az életben semmi sem biztos, csak az, ami már megtörtént.

*Grace szemszöge*

- Louis.. egyszer már próbálkoztál. Nem volt elég?

- Nem. Addig nem hagylak, amíg nem beszélsz vele.

- Akkor se adom be a derekam.

- Ő is keresett téged.

- Na, nem mondod?

- Grace, ne legyél ennyire makacs.

- Átgondolom.

Leraktuk a telefont, és nem sokkal később anya nyitott be a szobámba.

- Mindjárt itt lesznek a nagyiék.

- Mi? - teljesen kiakadtam. Nagyiék semmit se tudtak a ''baleseteimről''. Anyáék jobbnak látták, hogy ha nem tudnak róla, mivel lehet, hogy ide költöztek volna hozzánk, hogy segítsenek.

- Próbálj megnyugodni.

- Hol van az én kis Clairem?

- Itt vagyok, nagyi.

- Gyere ide, egy ölelésre, na meg egy puszira. - a szokásos nagymama ölelés-puszi kombó nem igazán jött be.

Anya meg apa bevezette nagyit meg a papát a nappaliba, hogy leüljenek, s kifújják magukat. Amint elindultam feléjük a telefonom megint csörgött. Harry. Mikor unja meg? Nem érdekelt, kinyomtam.

Teltek a napok, s vagy 50 nem fogadott hívásom volt CSAK Harry-től, meg nem tudom hány száz SMS. A nagyiék még mindig nálunk voltak, ami nem igazán tetszett. Amióta elköltöztek, sok mindent nem tudtak arról, hogy hogy élünk, vagy mi történik velünk.

- Ne keress többé! - üvöltöttem a telefonba.

- Ne légy makacs, kérlek. Beszéljük meg. – könyörgött a vonal másik végén.

- Nincs semmi beszélni valóm veled. - kiabáltam könnyek között. Hogy miért sírtam? Fogalmam sincs. Tán azért, mert fájt hallanom a hangját. A selymes, mégis mély, dörmögő hangját, ahogy halkan könyörög a bocsánatomért. Kinyomtam a telefont, az ágyamra vetődtem, aztán megjelent a nagymamám az ajtóban.

- Kivel kiabáltál, drágám?

- Senkivel, nagyi. - letöröltem a könnyeim, de még mindig a párnám mögé bújva figyeltem, ahogy közeledik.

- Biztos? Ahogy látom nagyon felkavart a dolog.

- Biztos.

- De az jobb, ha kiadod magadból. - na, ekkor lett elegem.

- Nem érdekel.

- Nekem bármit elmondhatsz.

- Biztos vagy te ebben? Mióta elköltöztetek Londonból, nem sokat jártok felénk. Azt se tudjátok, mi történik velünk. Amikor Adam meghalt itt voltatok? Nem.. Hát akkor ne mondd azt, hogy bármit elmondhatok. Tudod te mit éltünk át? Vagy, hogy én mit éltem át? - ordítottam vele. A végén már könnyekkel küzdve próbáltam üvöltözni.

- Mik azok a kezeden?

- Nem hallottál meg semmit abból, amit mondtam, mi?

- Mi az, Claire?

- Semmi, hagyjatok békén. - kirohantam a szobámból. Ki a házból az utcára. Először nem tudtam hova megyek, majd később kitaláltam egy helyet, ahol esetleg megnyugvást találok.

A temetőben pár lámpa világított csak, de így is tökéletesen ki lehetett venni mindent. A fákat, az utat a sírok között, a sírokat, s néhány embert, akik a volt szeretteiket látogatták meg. Odasétáltam Adamhez, leguggoltam mellé, és csak sírtam. Mintha száz éve nem sírtam volna, úgy ömlöttek a könnyeim. Pedig elég sokat sírok mostanában.

A bennem lévő érzések összekeveredtek. Nem tudtam, hogy ki iránt most mit is érzek. Tudtam, hogy nem a nagymamával kellett volna kiabáljak, hiszen nem ő miatta voltam kiakadva.

Kis idő múltán már nem sírtam, csak szipogtam, de egyszer csak lépteket hallottam. Nagyon megijedtem, de próbáltam nem mozogni. Nem tudom milyen ösztön volt ez.

- Grace.. - hangja mély volt, mégis lágy. Megfordultam, hogy megnézzem ki a titokzatos alak. Kissé meglepődve álltam fel lassan. Mit keres itt? Az igazat megvallva örültem neki. Boldog voltam, hogy itt van.

- Harry.. - majd a boldogság átváltozott haraggá. - Mit keresel itt? - suttogva ordibáltam vele. A francba, hogy a temetőbe nem lehet hangoskodni. - Nem vagyok rád kíváncsi. - közelebb léptem hozzá. - Elhagytál. Nem voltál velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. - a mellkasát ütögettem, de ahogy láttam ő állta a próbát. Könnyekkel telt meg a szemem ismét. - Elmentél. Elmentél, s inkább azzal a lánnyal voltál. Miért? - nem bírtam tovább. Neki dőltem a mellkasának, s sírtam. Ő átölelt jó szorosan. A legjobb ölelés volt. Biztonságban éreztem magam, ahogy magához szorított, s fülembe suttogott:

- Sajnálom. Ígérem, soha többé nem hagylak el.

Pár perc után a kocsi felé vettük az irányt. Nem beszéltünk egy szót se. Most a csend beszél helyettünk.

Beszállva az autóba, hátra nyúlt, s előhúzott egy szál rózsát.

- Ezt miért?

- Csak úgy.

A házunk előtt álltunk némán, a földet nézve. Legalábbis én azt néztem.

- Hogy-hogy hazajöttél? Nem Franciaországban kéne lenned?

- De. De már nem bírtam. Utáltam magam, amiért megbántottalak, s hogy miattam nem beszélünk.

- És mi van Taylorral?

- Szakítottunk. - felnéztem. Azt hiszem megkönnyebbültem. Nem egészen, de már egy kicsit is, és az elég volt.

- Gyerekek..mit csináltok ti itt? Gyertek beljebb. - nyitotta ki anya az ajtót. Ez az. Köszönöm anyuka. Lehet jobb is volt így. Nem tudtam volna mit reagálni Harry válaszára. Igaziból fogalmam sem volt arról, hogy most mi lesz. Mit akarok? Mit szeretnék? Ezeken a kérdéseken gondoltam, majd a nagyi hangja szakított félbe.

- Claire?

- Nagyi, sajnálom, hogy ordibáltam veled. Nem akartam, csak valaki nagyon felidegesített. - oldalra néztem Harry-re, hogy vegye az adást.

- Sajnálom. - könnyekkel teltek meg szemei. Közelebb mentem hozzá, hogy megöleljem. Vagy 5 percig így álltunk. Hiányzott már egy nagyi ölelés. Amióta az apukám anyukája meghalt - olyan 8 éves koromban - csak ő volt az egyetlen nagymamám.

*

- És ki ez a fiatal úriember?

- Hogy fiatal az biztos, de hogy úriember...abban már erősen kételkedem. - mosolyogtam, de válaszként csak meglökött.

- Anya, ő itt Harry Styles. Anne, az egyetemi barátnőm fia, meg...jó barátságban van Grace-szel.

- Szóval jártok? Nyugalom, srácok, nem kell itt köntörfalazni. Tudom én, mi a ''menő'' a fiatalok körében. - felnevetett a nagyi. Elég vicces volt. Így még sose láttam.

- Jaj, dehogyis, nagyi. Csak barátok vagyunk. - éreztem magamon Harry pillantásait, de akkor se néztem rá. - Most szakított a barátnőjével. Csak átjött, hogy kibeszéljük a dolgokat.

- Aha...

A kis beszélgetésünk után a szobám felé vettük az irányt. Miután beértünk a szobámba, Harry becsukta az ajtót, s közeledni kezdett felém.

- Szóval...csak barátok? - megjelent az arcán az a kaján mosoly, amit utáltam. Amikor így mosolygott, mindig furcsán éreztem magam, de be kell valljam, azért egy kicsit tetszett.

- Ühüm.. – ráztam a fejem, mint egy ''bólogatós kutya''. Ismét közelebb jött, én meg egyre távolodtam, majd bele is ütköztem az íróasztalomban. Láttam arcán a győzedelmi vigyort, hogy sikerült neki a terve. Persze, arra nem gondolt, hogy ilyen megoldásra nekem is van egy ötletem. Átbújtam a karja alatt, s az ajtóhoz szaladtam. Sajnos, ő gyorsabb volt. Rárakta a kezét az ajtóra, mielőtt kimehettem volna rajta.

Megfordultam, s szembe találtam magam vele. A határozott mosoly ott ült az arcomon. Nem akartam, hogy tudja győzött. Bekerített. Nincs menekvésem. A keze a fejem mellett támasztotta az ajtót, mellkasa pár milliméterre volt az enyémtől. Éreztem, ahogy szívem egyre gyorsul. Ahogy egyre gyorsabban ver, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A levegőt szakaszosan vettem, mivel volt olyan, hogy elfelejtettem levegőt venni.

Amikor közel hajolt a fülemhez, hogy súgjon valamit, a hideg kirázott. Tiszta libabőrös lettem.

- Csak barátok...ez tetszik. De ezen változtatnék, ha nem gond. - beleharapott a fülembe. Összerezzentem. Csókjait mindenhol otthagyta rajtam. A fülcimpámtól kezdve a nyakamon keresztül a dekoltázsomig. A hideg meleg egyszerre futott át a testemen. Mikor végzett, feljebb jött, mélyen a szemembe nézett, közeledett, s gyengéd ajkai lassan súrolták enyémét. Csak épphogy érintette őket. Ebből a játékból nekem lett elegem. Beletúrtam a hajába, megragadtam, közelebb húztam, s megcsókoltam. Az elején éreztem, ahogy belemosolyog csókunkba, majd átváltott szenvedélyessé, mintha már szomjaztunk volna egymás csókjára, érintésére.

Kis idő után eltoltam magamtól, kinyitottam az ajtót, kirohantam rajta, keresztül a házon, ki a kertbe.