5.rész

Annyit szeretnék mondani csak, hogy olvassátok el újra a 4.részt, mert véletlenül kihagytam belőle egy fontos jelenetet. Ha csak azt akarjátok elolvasni, akkor annál a jelentnél van amikor Grace és Harry Grace szobájában vannak, és Harry magyarázkodik. Bocsánat, és köszönöm :)

Ezután megkerestem Jane-t is. Nem volt nehéz dolgom, de kicsit furán néztem.

@JaneWhite08

@Harry_Styles please follow me back! See you in February! xx

@JaneWhite08

@Niall_Horan hi Niall! How are you? How's your day going? Follow back?:) x

Megmutattam Scarnak, s elképedve nézte, aztán elkezdett nevetni.

- Ő..szereti őket? - s hatalmas röhögésben tört ki, de hirtelen el is hallgatott.

- Scarlett, van valami probléma? - nézett a tanár felénk.

- Nem, nincs. - s visszafordult a táblához, Scarlett pedig felém fordult. Ismét.

- Ő egy rajongó?

- Ezek szerint.

A suli 3-kor ért véget. Még volt 1 órám 4-ig, ezért elmentem a legközelebbi parkba, ami a sulitól pár percre helyezkedett el.

Leültem egy padra a kedvenc fám alatt, és belemerültem a gondolataimba. Csak ültem, s gondolkodtam. Hogy miről? Mindenről. Az elmúlt hetekről, elmúlt évekről. Sose tudtam senkinek se elmondani pontosan mit érzek, vagy éppen azt, hogy, hogy vagyok. Az agyturkásznak nem mondok el mindent, hisz nem bízom benne se. Anyával sokat beszélgettünk, de még se volt az igazi. Scarlett-tel se beszélgettünk a baleset óta ilyenekről. Ő úgy gondolja, hogy nincs értelme felhántorgatni a múltat. Igaza van, de pár kérdés mindent elfeledtetne. Na jó, mégse. Ezt sose lehet elfelejteni.

*3 évvel korábban. A baleset éjszakája*

Otthon ültünk a tv előtt, és egy sorozatot néztünk. Anya, apa, Daniel és én. Csak egy személy hiányzott, mégpedig a másik bátyám, Adam. Vacsora után elment a barátnőjéhez filmet nézni. Na, ja, persze, ''filmet nézni''. Én is ezt mondtam volna. Este 8 óra lehetett, amikor csörgött anya telefonja.

- Haló, tessék? - Mi??? Ez biztos? - Nem, nem, nem lehet. - Biztos tévednek. S elkezdett sírni. 

Apa elvette tőle a telefont. Pár percig hallgatott, s lerakta, majd ő is sírásba kezdett. Daniel-el csak ültünk és néztünk. Nem értettünk semmit.

- Be kell mennünk a rendőrségre. - hüppögte apa. Nagy lehet a baj..de mi az? Ugye nem Adam-el van valami baj?

- De mi történt?

- Autóbaleset..történt..s..lehet..hogy..az..egyik..A..Ad..Adam volt..az. - alig bírta végig mondani anya. Már a mondat felénél elkezdtem könnyezni, de a végére már bőgtem.

/

Visszagondolva ismét elsírtam magam.

/

Danielel otthon vártunk, s vártuk anyáékat, hogy hazaérjenek Adam-el együtt. Nem tudtunk mit csinálni. Nem bírtuk a tétlenséget. Akartunk valamit csinálni, de nem tudtuk mit és hogyan. 1 órával később meg is érkeztek.

- Na mi a helyzet? Hol van Adam? - kérdések hadával rohamoztuk meg anyát meg apát. Anya sírt, szinte bőgött. Apa szólalt meg.

- Ő ült az egyik kocsiban. - egy szuszra kimondta, de még így is nagyot hasított. Sőt, így még nagyobbat.

Zokogásban törtem ki, ahogy mindenki. Daniel magához szorított, de a fájdalmat senki ölelése nem tudta jobbá tenni. Meghalt az idősebbik bátyám. Nem akartam erre gondolni, de egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Felszaladtam a szobámba, magamra zártam az ajtót, az ágyra vetődtem, és sírtam. Nem érdekelt semmi, csak azt akartam, hogy a bátyám itt legyen mellettem. Semmi mást nem akartam abban a pillanatban. Minden más másodlagos volt. Hogy történhetett ez? Miért? Miért pont vele? Mért pont az én családommal? Ez igazságtalan. Fogadjunk, hogy, aki okozta a balesetet nem történt semmi baja, vagy kevés sérüléssel megúszta.

/

A padon ültem, s sírtam. Az emlékek visszajöttek. Nagyon erősen belevájták magukat az emlékezetembe. Ezt az érzést nem lehet leírni. A fájdalom szinte mindenhol jelen van a testedben. A szíved egyre gyorsabban, s gyorsabban kezd el verni. A légzés egyre nehezebb, akármikor rágondolok.

Ránéztem az órára. 4 órát mutatott. Úristen! Felkeltem a padról, felszedtem a táskám, és futni kezdtem. Siettem, hogy odaérjek a térre. Épp jött egy busz, ami a Trafalgar-ra ment, így felpattantam rá, és 15 perc alatt ott voltam.

- Na, végre! Azt hittem megint valami történt. - állt fel a szökőkút széléről.

- Bocsi, csak elnéztem az időt.

- Te sírtál? - félve érintette meg az arcom, hogy végi simíthasson. Elhúztam a fejem, s csak annyit mondtam, hogy 'Nem.', s nem is feszegette tovább a témát, aminek különösen örültem.

- Na, mit akarsz csinálni? - kérdezett.

- Én? Te akartál találkozni.

- Akkor sétáljunk, de! akkor el kell mennünk a Hyde Park-ba.

- És mégis hogy akarsz oda eljutni?

- Itt van közelbe a kocsim. Azzal, mondjuk.

- Hát jó.

Odaérve a kocsihoz, beszálltunk, beindította a kocsit, s indultunk a Park felé. Néma csend telepedett ránk. Nem is volt baj. Nem volt sok kedvem beszélgetni. Kifele néztem az ablakból. Mellettünk elsuhanó autók, elhaladó gyalogosok az életet mutatták. Rá kellett jöjjek, hogy minden olyan gyorsan történik. Nem kell sok idő hozzá, hogy valami bajt csinálj. Az is olyan gyorsan történik, mint a mellettem elsuhanó autók.

Igazából sose gondoltam bele mit csináltam/csinálok. Nem gondoltam bele, hogy másoknak mennyi fejtörést okozok. Főleg olyanoknak, akik törődnek velem. Itt van Anya. Mindig mellettem volt, s tudom, hogy mindig mellettem lesz. Nekem ő a biztos pont. Minden este sírt, mivel azt hitte, hogy ő csinált valami rosszat.

A másik Apa. Nem rossz ember. A 'baleseteim' miatt mindig kiabált velem. Anya inkább könnyekkel, apa meg haraggal adta ki magából. Nem hibáztattam. Általában nem is figyeltem rá.

A következő a bátyám, Daniel. Emlékszem egyik este ketten maradtunk otthon, s beszélgettünk. Mindent kiveséztünk. Addig nem is tudtam, hogy ő hogy érzett, amikor kiderült, hogy meghalt a bátyánk, plusz utána, hogy én ennyire rosszul viselem. Rosszul érezte magát azért, mert azt gondolta, hogy ő nem volt, s sose lesz ilyen báty nekem, pedig én egyformán szerettem, s néztem fel rájuk.

Scarlett pedig egy külön téma. Sose voltunk igazi barátok. Most se mondhatnám. De csak azért, mert én úgy gondolom, hogy az igaz barát olyan, akinek elmondhatsz mindent, s mindent meg tudsz vele beszélni. Elhiszem, hogy neki is nehéz erről beszélni, hiszen Adammel járt épp. Aminek megmondom őszintén, nem nagyon örült a család, rólam nem is beszélve, de ugyanúgy barátok maradtunk. Nem azt mondom, hogy nem szeretem, s nem a barátom, inkább úgy mondanám, hogy óvatos vagyok ebből a szempontból, mivel nem akarok megint csalódni.

És most itt van Harry.. Ő meg egy teljesen más faj. Egyszerűen nem tudom megérteni mit akar, hogyan, s miért. Egyszer csak megtudom. Vagyis remélem.

Gondolkodásomat az zavarta meg, hogy lassítottunk, hiszen megérkeztünk a parkhoz. Kiszálltunk, s elindultunk befelé.

- Azért akartam, hogy találkozunk, mert szeretnék valamit mondani.

- Hallgatlak.

- Ühm..február végén turnéra indulunk. 8 hónapra.

- Húha. Az sok idő.

- Pontosan. - egy ideig csak álltunk egymással szemben.

- Mit akarsz mit csináljak? - tettem szét a karjaimat, mint aki nem érti, hogy most mit kéne mondani, vagy éppen csinálni.

- Nem tudom. Nem látszik rajtad, hogy megviselt volna.

- Harry..nem vagyok a barátnőd. Annyira nem fogok keseregni utánad.

- Én is tudom, hogy nem vagy a barátnőm...sajnos - ezt halkan tette hozzá - de..

- Mi de? Harry úgyis beszélünk majd, téged ismerve.

- Ennyire kiismerhető vagyok 4 hét alatt?

- Igen. - mondtam ki valakivel együtt. Mindketten hátra néztünk. Harry rögtön lepacsizott vele. Egy 20-as évek végén járó férfi volt. Laza fehér pólót, akárcsak Harry, farmert, s egy sportcipőt viselt.

- Szóval te vagy Grace.. - nyújtotta felém a kezét.

- Igen. Te..

- Nick Grimshaw. Harry egyik barátja.

- Á! Értem. Örülök.

- Szint úgy.

- Mit keresel itt, haver? - kérdezte Harry a férfitől, Nicktől.

- Gondoltam kijövök egy kicsit sétálni.

- Na, az jó. - Harryn láttam, hogy kicsit furcsán érzi magát.

- Nyugi, hagylak titeket kettesben. Harry nagyon rendes srác ám. - fordult felém. - Én is ráugranák. - kacsintott. Harry meg csak nevetett.

- Na, szia haver!

- Hello! Szia Grace. Örültem.

- Én is. Hello. - visszafordultam Harryhez. - Hogy értette azt, hogy én is ráugranák..? Ő..?

- Igen. - magamban kuncogtam.

Tovább sétálgattunk. A parkot lassan körbejártuk, amikor ezt a kijelentést tette:

- Holnap bemutatnálak a srácoknak. - nagyra nyitott szemeimet rámeresztettem. - Mi van?

- Semmi, semmi. Csak..

- Nincs csak. Nincsenek kifogások.

- Akkor nincs más választásom.

- Nincs. - az autójához értünk. Beszálltunk, beindította a kocsit, s elindultunk.

Másnap mikor kicsöngettek az utolsó óráról, szinte futva menekültem ki az iskolából, amit - mint, minden más gyerek - utálok. Itt minden nap szembe kellett nézzek azzal, hogy ki voltam vagy éppen vagyok.  Bár Scarlett mellett jó volt, hisz ő volt a "méh királynő" úgy mond, de tudtam, hogy mit gondolnak az emberek. Hogy miről sugdolóznak, akármikor elmegyek mellettük. Az iskola volt a pokol számomra.

Kilépve az iskola kapuján megláttam, ahogy Harry az út szélén nekitámaszkodva áll a kocsijának. Mit keres ez itt?

Odamentem hozzá, és köszönés nélkül neki szegeztem a kérdést.

- Mit keresel te itt?

- Jöttem érted. Megbeszéltük, hogy bemutatlak a srácoknak.

- Ja, tényleg..

- Nem szeretnél?

- Legalább együtt látom ugrálni az 5 'szívtiprót', vagy minek szoktak titeket nevezni.

- Vicces vagy..

- Nem értem mi a bajod. Én tök jót nevettem. - rámosolyogtam.

Fél óra alatt egy épülethez értünk. Itt próbálnak? Hm..

Beléptünk, s rögtön mosolyogva fogadtak minket. Harry..ajjh. Ezen elnevettem magam.

- Mi ilyen vicces?

- Mindig ez van, bárhova mész is?

- Eltaláltad.

- Nem unalmas?

- Néha eléggé az. Főleg, amikor nincs kedved semmihez, és akkor is vigyorognod kell.

- Úú a híres popsztárnak néha rossz kedve is van. Érdekes. Pedig azt hittem minden csillog-villog nálatok.

- Kivéve amikor nem. Sajnos az emberek csak a jó oldalát látják a népszerűségnek.

- Szóval utálod?

- Nem, dehogyis, de néha jó lenne kikapcsolni. Csak egy kicsit.

- Megértem. Vagyis nem, de értem.

- Jól van. Még mindig formába vagy.

- Viccileg?

- Jaja.

- És hogy haladsz a listával? - felértünk az emeletre.

- A mit szeretek Grace-ben lista? - bólintottam. - Egész jól. Majd megmutatom. - benyitott egy terembe. Belépve 4 idiótát láttam meg, miközben valami hülye számra táncolnak. Az egyik videózta őket, a másik röhögött rajtuk, a másik kettő pedig..hát ők táncoltak, de valami borzalmasan.

- Harry! - közeledett felénk az egyik.

- Srácok, meghoztam. Nehéz volt rávenni, de sikerült.

- Szia. Louis vagyok. - s megölelt. Ez eléggé meglepett. Majd kis idő múlva láttam, ahogy Harry int neki, hogy elég legyen.

- Szia Niall vagyok. Ő itt Liam, és ő meg Zayn.

- Sziasztok. Grace vagyok, de szerintem már tudjátok. - néztem Harryre, de ő úgy tett, mintha nem hallana semmit.

Mindenki odajött hozzám, kivéve Zaynt. Harry elment, így odalépkedtem Zaynhoz.

- Bocsi, hogy nem mentem oda, de nincs jó kedvem.

- Mi a baj? Baj, hogy eljöttem?

- Nem, dehogyis. Magánügy.

- Ja, értem. Akkor nem nyaggatlak tovább. - s arréb álltam.

Végig hallgattam a próbájukat, s meg kell hagyni egész jók. 

A próba után még hülyéskedtek a fiúk, beszélgettünk, majd Harry hazavitt. Be is jött egy kicsit, azzal az érvvel, hogy beszélgetni akar. Leültünk az ágyamra, és beszélgettünk. Eközben lementem a konyhába, hogy vigyek innivalót, meg ennivalót, s mire felértem Harryt láttam meg miközben a laptopomat nézni.

- Mit csinálsz? - förmedtem rá

- Bocsi, de ez érdekes.

- Mégis mi? - odamentem, és megláttam AZT a wordöt.

- Nem kell szégyelned. Tudtam, hogy valahol mélyen benned van a romantika.

- Ja, jó mélyen. Nem fogod megtalálni.

- Azt te csak hiszed. - kacsintott.

Következő nap a suliban egyedül ültem a padban, mivel Scarlett beteg lett. Az első óra után Eric jött oda hozzám.

- Szia Szomorkás! Mi a helyzet? Van valami baj? - Baj? Ugyan. Nekem soha semmi bajom nincs.

- Szomorkás? Nem vagyok szomorú, csak fáradt.

- Á értem. Őő..valamit megszeretnék veled majd beszélni.

- Hallgatlak. - de, persze, ekkor jött be a tanár. Ilyen nincs. Mindig a legrosszabb pillanatban tudnak bejönni?

- Majd suli után?

- Rendben.

S így is lett. Az iskola kapujába várt Eric. Odaléptem hozzá, s a park felé vezetett.

- Hallgatlak. - ültem le, s magam mellé dobtam az iskola táskámat.

- Mi van most közted és Harry között?

- Nincs semmi. Csak barátok vagyunk.

- Aha..

- De ennek mi köze van ahhoz, amit mondani akarsz?

- Nagyon sokat gondolkodtam már rajta. És most Logan is noszogatott.

- Ma még kinyögöd?

- Bocsi. Szóval, tudom, hogy kis korunk óta jóba vagyunk, és ez nagyon jó meg minden, de én többet szeretnék. - most volt az a rész, amikor az állam konkrétan leesett. Nem számítottam rá. Mit kéne most mondjak? Mi lenne a legmegfelelőbb?

- Ez most meglepett. - láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát. - Nem mintha nem számítottam volna rá, csak nem tudtam mikor állsz majd elő ezzel. - mosolyogtam.

- Most összekeversz.

- Inkább folytasd, kérlek.

- Rendben. Szóval..Grace lenne kedved eljönni velem vacsorázni ma este?

- Persze. Mért ne? - nagyon megörült. - De valamivel tisztában kell lenned. Velem. Nem. Könnyű.

- Elbírok veled.

- Na majd meglátjuk. - kacsintottam. - De most mennem kell. Akkor este. - álltam fel.

- 8-ra ott vagyok érted.

Nem tudom mit kéne most éreznem. A legjobb fiú barátom randizni hívott. Hm. Bár..végülis..mért ne? - mosolyogtam magam elé.

- Jaj, de jó látni ezt a mosolyt. - épp a házunk ajtaja felé fordultam be, amikor meghallottam az ismerős hangot, s később egy ismerős arc is hozzáadódott. Beinvitáltam a házba, megkínáltam üdítővel, s már kezdtem volna mesélni, hogy mi történt ma, de végül úgy döntöttem, hogy mégse. Nagyon sokáig beszélgettünk, hisz mire feleszméltem már anya meg apa is rég otthon voltak. Ekkor távozásra bírtam Harryt, hiszen csak pár órám maradt, hogy elkészüljek. Nem nagyon akart elmenni, úgy kellett kitolnom, ami elég vicces volt. Mindketten szakadtunk a röhögéstől.

- Holnap átjöhetnél hozzám. Még nem is voltál nálam.

- Vajon mért? - gúnyos vigyoromat elővettem, s felé mutattam.

- Akkor megfoglak, és elcipellek. - ekkor állt meg Eric autója.

- Na, azt próbáld meg. - kiszállt, felsétált, s egy puszit nyomott az arcomra.

- Sziasztok. Na, kész vagy? - fordult felém.

- Buliba? - húzogatta a szemöldökét Harry, majd hirtelen mellém állt. - Ő nem mehet. Tilos.

- Nyugi, haver. Csak vacsorázni viszem. - nevette el magát Eric. Ahogy észre vettem Harry-nek nem volt sok kedve nevetni. Rám nézett. Úgy gondoltam a legjobb dolog, amit most tehetek, az az, hogy elmegyek átöltözni.

- Átöltözök. - s felsuhantam a lépcsőn. Hallottam, ahogy Harry utánam kiállt, s ennyinél meg se állt. Berontott a szobámba.

- Randizni mész vele? - ordibált velem.

- Igen. Mért baj?

- Igen.

- Ugyan mért? Azzal megyek el randizni akivel akarok.

- Mért nem mondtad el?

- Mert nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam.

- Aha, szóval így állunk. - konkrétan az egész ház, s lehet, hogy az egész utca tőlünk visszhangzott.

- Igen, így. Nem tilthatod meg, hogy ne randizzak. De ha már itt tartunk mi a helyzet Taylorral?

- Hogy kivel?

- Taylor Swift-tel. A country... - s nem mondtam tovább. Bár szívesebben kimondtam volna azt a szót.

- Ugyan kérlek. Mi lenne?

- Egymásnak tweetelek. Tudod, van szemem. Látok. Még ha te nem is.

- Nincs semmi köztünk. Soha nem volt, s nem is lesz. Nem lesz mivel én téged szeretlek. - lefagytam. Érzésekről nem is beszélnék, hiszen nem is volt. Egy se. Hirtelen minden eltűnt. Minden érzésem.

Kirohant. Én lerogytam a székre. Eric kukucskált be az ajtón.

- Hát..azért sajnálom. - ennyit tett hozzá, s kiment. Fel se fogtam mi történt. Ránéztem a csuklómra, s elöntött az ideg. Sírtam, zokogtam. Annyira ideges voltam, hogy ami az íróasztalon volt azt mind lelöktem a kezemmel. Véletlenül meg is vágtam magam, de nem izgatott. Kicsaptam az ajtót, felvettem a kabátomat, a cipőmet, és útnak eredtem. Anyáék utánam eredtek, de fölösleges volt, hisz nem értek utol.