4.rész

- Harry? - jött mellém egy sötét barna hajú lány. - Bocsi, Scarlett vagyok. Grace barátnője.

- Á! Szia. Mi történt?

- Ivott.

- De, attól nem szokott az ember elájulni. – forgattam meg a szemeimet.

- Scar! - kiáltott oda neki egy srác.

- Mi az?

- Nézd. - s Grace csuklójára mutatott.

- Be kell vinni a kórházba.

- Majd én. - vállaltam magamra a terhet.

- Biztos? Hisz te okoztad. Vagyis azt, hogy inni kezdett. - mondta az a srác, aki az előbb Scarlettet hívta Grace-hez.

- Én? – értetlenül néztem. Én? Én miattam kezdett inni? Mi van?

- Igen. – s elém nyomta a telefonját, amin AZ  kép volt. A kép. Úristen. Grace látta.

- Na, beviszem.

- Ahogy akarod. A St. James kórházba vidd, és Dr. Roberts-et keresd. Ő az...orvosa. – utasított Scarlett.

- Rendben. Köszi Scarlett. – kacsintottam.

Felkaptam Gracet, és kicipeltem az autóhoz, ahol Paul várt rám/ránk. A kórház felé vettük az irányt, s közben Courtney-t, Grace anyukáját is felhívtam. A kórházhoz érve Paullal együtt vettük ki az eszméletlen Grace-t, aki még így is gyönyörű volt.

Szerencsére, Dr. Roberts bent volt, s gyorsan meg is vizsgálta.

- Ön egy közeli hozzátartozója? - mire válaszolhattam volna a kérdésre, megjelent Courtney.

- Doktor úr! Hál' istennek, hogy bent van. Mi van vele? Mi történt megint?

Megint? Ezen a szón elgondolkoztam. Ez többször is megtörtént már?

- Harry, magunkra hagynál egy kicsit? – fordult felém Courtney.

- Persze, persze. Addig hozok kávét.

*Eközben Courtney és Dr. Roberts*

- Ivott. - mondta a doktorúr.

- És ismét? - kérdezte aggódó arccal Court.

- Igen. Kicsit rosszabbul sült el, hiszen el is ájult, de holnap, vagyis ma már fel fog kelni, remélhetőleg.

- Doktor úr, mit tegyek még? Valamit tán rosszul csináltam?

- Dehogyis. Szerintem valami felidegesíthette, és azért csinálta.

- Értem. Bemehetek hozzá? – Courtney szeméből pár könnycsepp buggyant elő.

- Persze, nyugodtan.

Kinyitódott az ajtó, s Courtney bement rajta. Grace ott feküdt az orvosi ágyon mindenféle műszerekkel körülvéve. Egy vágás ilyen súlyos is lehet? Ezek szerint.

*Vissza Harry-hez*

Már vagy 6 órája ültem Grace mellett a kórházban. Courtney hazament, hogy hozzon neki ruhát meg valami ehetőt.

Nem értettem semmit. Nem tudtam, mi folyik körülöttem. Tudtam, hogy ez az a dolog, amit Grace nem akar még elmondani, vagyis sejtettem, de nem bírtam a tehetetlenséget. Egyszerűen megölt az érzés, hogy nem segíthetek.

Már délután 1 volt, amikor Court is bejött.

- Harry, beszélhetnénk?

- Persze.

- Menjünk ki.

- Hallgatlak.

- Nagyon köszönöm a segítségedet. Hálásak vagyunk, tényleg.

- Ugyan. Örömmel. De, elég nehéz úgy itt ülni, hogy azt se tudom mi, hogyan, s miért történt.

- Grace nem mondta el..

- Nem. Azt mondta ehhez bizalom kell, én meg épp ezért küzdök.

- Ez kedves, de sajnos, én se mondhatom el, hogy mi az ok, amiért történt. Tudom, láttad már a vágásokat, de megígértem Grace-nek, hogy nem mondom el bármi is történjék.

- Megértem. – kis szünetet hagyva a beszélgetésben, majd újra kezdtem. - Olyan különös.. – néztem a kórházi szoba felé.

- Micsoda?

- Az, hogy egy mosoly mennyi mindent el tud takarni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos az állapota. – a szemem sarkából láttam, hogy bólogat, s közben halványan mosolyog. Kis idő múlva felálltam, és visszamentem Grace ágyához.

Este 6 körül lehetett, amikor kezdett felébredni Grace. Én meg a bátyja voltunk benn, Court meg az orvossal beszélt.

-          Grace.. – szólítottam.

*Grace szemszöge*

Elkezdtem kinyitni a szemem. Kinyitva megláttam Harry arcát, s amint engem szólít. Harry?! Hogy kerül ide? Hol vagyok? Teljesen megijedtem. Másik oldalamra néztem, és megláttam a bátyámat.

-          Daniel.. – szóltam halkan bátyámhoz. Odajött, és leült mellém, de előttem még egy pillantást vetett Harry-re.

-          Mondjad.

-          Hol vagyok?

-          A kórházban.

-          Mi? – ijedtem meg. – Mi történt? – újra Harry-re pillantott.

-          Ismét. – csak ennyit mondott, de ez az egyetlen szó is nagyot hasított. Majd bejött az orvos.

-          Ms. Mack, örülök, hogy felébredt. – a szemem sarkából láttam, ahogy Harry hátrébb húzódik. – Emlékszik valamire?

-          Igen, kezdenek bevillanni a képek. – követtem az egyik szememmel Harry mozdulatait.

-          És, mi történt pontosan?

-          Elkezdtünk inni, aztán táncoltunk, s innen teljes homály. – jobbnak láttam, ha csak ennyit mondok.

-          Értem.

-          Mikor mehetek haza?

-          Holnap.

-          Remek. – vágtam be a durcit.

-          Hoztam be neked pár ruhát, meg kajákat. – szólt közbe anya.

-          Köszi. De, most magamra hagynátok Harry-vel?

-          Persze. – mind a hárman kimentek az ajtón.

-          Grace.. – kezdte a könyörgést.             

-          Most figyelj ide, mert csak egyszer mondom el! Hogy tudtál ennyire megalázni? Azt hittem eljön egy olyan nap, amikor meg tudok benned bízni, de ezzel elrontottad az esélyed. Nem akarlak soha többé látni. – ezt a mondatot még nekem is nehezemre esett kimondani. Hogy is képzelhettem, hogy egy ilyen srác akár egy másodpercre is meg akar ismerni. Szánalmas vagyok..

-          De, Grace..

-          Nem. Nincs, de, Grace..Nem kellenek a magyarázatok. Most pedig menj el, kérlek.

-          Ha ezt akarod. – minden egyes mozdulatát végignéztem. Még ha fájt is, tudtam, hogy jól cselekedtem.

A nap további részét, ami maradt gondolkodással töltöttem. Elgondolkodtam az életemen. Azon, hogy miket tettem, miket nem tettem, miket tehettem volna, és, hogy, hogy kerültem ide ISMÉT. A sok csalódás, szomorúság és fájdalom tönkre tette az elmúlt 3 évemet. Nem ezt akartam.

Másnap délután kiengedtek a kórházból. A csuklómat ismét letapasztottuk, amire egyből ráírtam a szokásos szövegemet, hogy: I’m Fine. Hazaértünk, és apától egy hatalmas fejmosást kaptam, amin – őszintén szólva – nem is lepődtem meg. Elengedtem a fülem mellett a szavakat, a sértő, obszcén szavakat. Apa kiselőadása után a szobám felé vettem az utat. Benyitottam, körbe néztem, s megláttam Harry-t, ahogy az asztalomnál lévő széken ül. Remek. Miért is hittem, hogy megszabadulhatok tőle?

-          Te mit keresel itt? – förmedtem rá.

-          Grace, kérlek, hadd magyarázzam meg. – levetődtem az ágyamra.

-          Rendben. Van 2 perced. Kezdheted.

-          Az a srác a képen nem én voltam. Láttam a képet, s én is hirtelen azt hittem, hogy én vagyok, de hidd el, nem. Egész éjjel alig ittam, mert tudtam, hogy éjfélkor lesz esélyem hallani a hangod, és ez a puszta tény máris jobb kedvre derített. Soha nem tettem volna ilyet veled. Tudom, hogy azt képzeled, minden lány Londonban megvolt már, és minden lány, aki szembe jön velem lefektetem, de nem így van. Soha nem így volt. Ezt csak az újságok találják ki.

-          Befejezted?

-          Igen.

-          Akkor mehetsz is.

-          Grace..

-          Harry nekem ezen gondolkodnom kell. Nem megy ez ilyen könnyen.

-          Megértem, de hívj vagy írj, ha döntöttél. – bólintottam.

Ahogy kilépett az ajtón, neki dőltem, s egyre csúsztam lefele. Nem tudtam, hogy mit higgyek. Higgyek neki? Tényleg így történt volna?

*Harry szemszöge*

Kilépve az ajtón éreztem, hogy megszakad a szívem. Mért? Mért akar valaki nekem ennyire rosszat? Neki dőltem az ajtajának, és lefele csúsztam. Nem akartam ennyire megbántani. Sose akartam neki rosszat. Tudtam, hogy valami nagyon személyes áll a mögött, hogy vágások vannak a kezén, de nem tudtam, hogy ha iszik akkor bármi megtörténhet.

Felálltam a padlóról, leporoltam magam, mintha az utcán lévő padkáról keltem volna fel, és a lépcső felé indultam, de egy pillanatra megálltam. Egy családi kép jött velem szembe. Rajta volt Grace, a bátyja, Daniel, anyukája Courtney, apukája Rob, és volt rajta még egy srác. Ki lehet ő? Ki ez a srác? Mért nem beszélt még róla Grace? Elgondolkodtam.

- Harry? - ijesztett meg hátulról egy férfi hang. Hátra fordultam, és Danielt láttam meg.

- Szia.

- Te mit keresel itt?

- Elmagyaráztam Grace-nek, hogy nem én voltam a képen, akit látott.

- Aha..

- Lehetne egy kérdésem?

- Mi lenne az?

- Ő ki? Közted és Grace között? - láttam az arcán, hogy valami rosszat kérdezhettem. - Valami rosszat mondtam?

- Nem..bocsi. - pár könnycseppet láttam meg a szeme sarkában.

- Ő a bátyám volt. - Volt?

- Részvétem.

- Dehogyis. Nem tudhattad.

- Mi történt?

- Autóbaleset. 3 éve. - hirtelen belém hasított egy gondolat. 3 éve? Autóbaleset?

- Sajnálom.

- Köszönöm.

- Nekem most mennem kell. Majd dumálunk. Szia.

Haza akartam menni, de irányt váltottam, és inkább Louis-hoz mentem.

Megérkezve hozzá, kicsaptam az ajtót.

- Hé, ember! - leültem mellé a kanapéra. - Mi a baj?

- Emlékszel arra, amikor autóbalesetet szenvedtem, de szerencsére én sikeresen jöttem ki a dologból?

- Igen. Ne is mondd. Azt az érzést sose felejtem el. De miért kérded?

- 4 kocsi ütközött aznap este.

- Igen.

- Az egyik autónak a vezetője a helyszínen meghalt.

- Igen..de mit akarsz ezzel mondani?

- Úristen! - túrtam bele a hajamba idegesen.

- Mi az Harry?

- Grace bátyja volt az. - nyögtem ki. Nem bírtam.

- Mi? Dehát azt mondtad él.

- 2 bátyja volt. A legidősebbik meghalt azon az éjszakán. Hogy nézek ezek után Grace szemébe? Nem mintha nagyon akarna látni..

- Mi? Harry..egyszerre 1 dolgot. Figyelj ide. Nem te okoztad a balesetet, csak 1 voltál a pár ember közül. Ne rágd magad ezen. És..mért nem akar látni Grace? Még mindig a kép miatt? Nem hisz neked?

- Nem nagyon. Vagyis most nem tudom.

*Grace szemszöge*

Egyedül ültem a szobámba. Elővettem a laptopomat, s beraktam ismétlésre James Arthur - Impossible című számot.

Felmentem netre. Beírtam a keresőbe, hogy blogspot.com. Csináltam egy blogot. A nevem Anonymus lett. Az első bejegyzés így szólt:

'Szív vagy Agy?

Sose gondoltam volna, hogy valamikor is lesz olyan pillanat, amikor döntenem kell. Most az először nem tudtam mi a helyes út. Megbocsájtás és nehezen elfelejtés vagy inkább nem megbocsájtás és örök gyötrelem? Melyik a rosszabb? ...Kis gondolkodás után az első mellett döntöttem. Nem gyötröm magam még jobban.'

Elővettem a telefonom. Forgattam jobbra, forgattam balra, de sehogy se segített. Végül belementem a telefonkönyvbe, kikerestem Harry számát, s rányomtam a hívás gombra. Kicsöngött.

- Haló? Harry? - szóltam bele a telefonban.

- Grace? Szia.

- Hiszek neked. - halvány mosoly jelent meg az arcomon.

- Nem fogsz csalódni.

- Remélem is, mert ha igen azt sose bocsájtom meg.

- Tudom, tudom.

Ezután még egy 10 percet beszéltünk, aztán el kellett mennie.

Január 3.a volt. Suli kezdés. Reggel nem akartam kikelni az ágyból, csak otthon akartam maradni, de a suli közbe szólt. Mindenki utálja ezt a napot, de nekünk különösen rossz volt. Új diák jött közénk. Nem értettem, hogy mért most, mért nem év elején, de különösebben nem is érdekelt.

Reggel fél-9 volt, és az iskola felé sétálgattam. Új év, új hónap, új hét, új nap. Minden új.

Már csak pár perc választott el az iskolától, amikor csörgött a telefonom.

- Szia. Na, hogy vagy?

- Megvagyok. Most minden jó.

- Akkor jó. Nincs kedved ma velem lógni?

- Harry, nekem iskola van másnap.

- De, ahogy tudom, nem nagyon szokott ez a dolog téged érdekelni.

- Jól tudod, de..

- Kérlek, ne keress kifogásokat. Ha nem akarsz, akkor mondd meg.

- Nem keresek kifogásokat.

- Akkor..?

- Neked nem a többi fiúval kéne lenned? Lassan meg fognak utálni engem, hogy ilyen sokat vagyok veled, hogy elveszlek tőlük.

- Ahogy tudom, téged az se nagyon érdekel, hogy ki mit gondol rólad. - hallottam a hangján, hogy vigyorog.

- Jó. Feladtam. De honnan ismersz ilyen jól?

- Nem csak te kutattál utánam.

- Jól van.

- Akkor benne vagy?

- Ahj. Mondj egy helyet és egy időpontot.

- Trafalgar Square. 4 óra.

- Rendben.

- Szia. Légy jó!

- Nem ígérhetek sokat. - kacsintottam volna, de sajnos, nem látta volna, így megtartottam magamnak.

Beléptem az iskolába, s mintha a levegő is megfagyott volna. Minden szem rám szegeződött. Megszoktam már, így tovább ballagtam az osztályterem felé. Beérve ott is megfagyott a levegő. Mi van az emberekkel?

- Scar, mi van itt?

- Mindenki tud a szilveszterről.

- Ja. Azt hittem valami más.

- Bocsi, hogy nem mentem be a kórházba, de büntetést kaptam.

- Miért?

- Anya megtalálta a 2 cigis dobozt.

- És? Ember, 18 vagy sőt lassan 19.

- Tudom, szívás. Azzal az érvvel jött, hogy ameddig ott lakom, velük, addig nincs cigizés.

- Pf.

- Nekem mondod? Amúgy nézd, ott van az új lány. - mutatott a második padba ülő szőkeségre.

- Milyen szőke loknijai vannak. Hogy oda ne rohanjak.

- Bemutatkozzunk neki?

- Melyikre gondolsz? - húzogattam a szemöldökömet.

- Hé, lányok! Grace..hogy vagy? Kiengedtek a kórházból? - jött oda hozzánk Logan és Eric.

- Igen, és megvagyok. De újra kell járjak agyturkászhoz. Ami szívás.

- Sajnálom. S Harry herceggel mi a helyzet? - jött közelebb Eric.

- Abba hagynád ezt a Harry hercegesdit? Idegesít.

- Jaj, bocsánat úrnő. - hajolt meg.

- Hülye. - nevettem el magam. - Amúgy meg van.

- Akkor jó.

- Amúgy fiúk ti miért nem jöttetek be látogatóba? Hallgatak titeket. - kértem számon őket.

- Őőő..izé..öhm..tudod..

- Az, aki miatt történt az egész bejött, de akik mellettem voltak nem. Hát szépen nézünk ki.

- Még jó, hogy ott volt, hisz.. - ekkor Scar befogta Logan száját.

- Hisz? - szedtem le Scar kezét Logan szájáról.

- Semmi.

- Logan, most már mondd el! Ne játssz itt velem!

- Hisz ő is vitt be a kórházba.

- Tessék? - s persze, ekkor jött be a tanár.

A biológia nem egy érdekfeszítő tantárgy, így elővettem a fülesem meg a telefonom, elrejtettem őket, s zenehallgatásba kezdtem. A fülest jól el tudtam takarni - ilyenkor áldom azt, hogy hosszú hajam van - a telefont beraktam a zsebembe, s a komfort előállt. Egész órán azon gondolkoztam, amit Logan mondott. Harry vitt volna be a kórházba? Tényleg? Elég sok rész kiesett, s az, hogy hogy kerültem be a kórházba, az totál sötétség. Óra végén odafordultam Scar-hoz.

- Tényleg Harry vitt be?

- Igen.

- Akkor..tud mindent?

- Nem hiszem. Én nem mondtam neki semmit, sőt, akik ott voltak, ők se mondtak neki semmit.

- Mhm..Akkor majd kipuhatolózom. - Scarlett értetlenül nézett rám. - Ma találkozom vele.. - mondtam nagy „lelkesedéssel”.

- Minek találkozgatsz vele?

- Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni tőle. A bizalmam kell neki.

- Na, meg egy kis szexre kell neki, aztán ott hagy. Ugyanúgy, mint a többi hülye, bunkó pasi.

- Lehet.

- Sőt. Még rosszabb, hisz ő egy popsztár.

- Na ja.

- Vigyázz, kérlek.

- Rendben.

- Amúgy..akkor bemutatkozunk a szőke teremtésnek? Elmondani a FŐBB szabályokat?

- Hajrá.

Odamentünk a szőkeséghez, s Scar rögtön letámadta.

- Na, ide figyelj. - szegény lány, alig tudott megszólalni. Úgy döntöttem, hogy inkább én veszem át az irányítást.

- Szia. Hogy hívnak? - próbáltam mosolyogni.

- Sziasztok. Jane White-nak hívnak. Titeket?

- Itt csak mi kérdezünk. - Scarlett teljesen megőrült. Lehet le kéne állítanom az NCIS nézéséről.

- Engem Grace Mack-nek, őt meg Scarlett Fenley-nek.

- Mért jöttél most át?

- Mert az előző iskolám megszűnt. Leégett.

- Hova jártál?

- Wales-be. A leégetett suli után a szüleim úgy döntöttek..

- Oké, nem kell a családi történet. - állítottam le.

- Én jövök. Szóval..szűz vagy még? Cigizel? Drogozol? Vagy egyéb? - én is meglepődtem, de kiváncsian vártam a választ.

- Őő.. - annyira megfagyott a szőkeség - ezek szerint, Jane -, hogy csak nézett. - Bocsi, de ez magánügy.

- Pf. Fel se meri vállalni, hogy kis szende szűz. - a lány mintha meg se hallotta volna Scart, tovább rajzolgatott a füzetébe.

- Gyere Scar. Menjünk vissza. - visszaérve a padhoz, felmentem Twitterre. Rámentem Harry oldalára, s sorra olvastam a tweetjeit.

@Harry_Styles

It's a nice day :) .xx

@Harry_Styles

:)

@Harry_Styles

Hope everyone’s having a lovely day .xx

Csupa örömmel kapcsolatos dolgok, de egy valami szemet szúrt.

@Harry_Styles

@taylorswift13 yeah, it was fun. Loved it! See you on thursday! .xx

Taylor Swift? Ez komoly? Nem nagyon bírtam a csajt. Minden számát a volt pasijairól írja. Szánalmas.