23.rész

- Grace, üljön le.

- Doktor úr, kérem.

- Szerencsére túlélte. Ahogy látja a bal lába eltört, de más külső sérülés nincs. Viszont.. – az ujjaimmal babráltam. Az idegeimet húzta egyre inkább. Egy-két könnycsepp már megjelent.

- Viszont? Doktor úr, mondja ki.

- Viszont súlyos agyi sérülést szenvedett.

- Ami azt jelenti, hogy?

- Nem tudjuk, mikor fog felébredni.

- Kómába esett?! – sírtam. Mintha 3 évvel ezelőtt lennénk, csak most az a kis különbség, hogy Daniel kómába van, ami egy fokkal jobb, de nem volt megnyugtató. Ki tudja mikor fog felkelni. Mi van, ha soha? Az is benne van.

- Sajnálom. – ezzel kiment.

Odafordultam Danielhez. Kezeim közé fogtam az övéit, leborultam az ágyára, és sírtam. Pár perc után arra lettem figyelmes, hogy valaki kinyitja a kórházi szoba ajtaját, és felém lépked.

- Grace.. – lágy hangján szólított meg. Nem válaszoltam hisz fölösleges lett volna, felkeltem az ágyról, ráborultam a nyakát körbefogva, folytatva a zokogást. Pár perc után kicsit lenyugodtam, elengedtem Harryt, letörölte pár kósza könnycseppemet, s kiballagtunk a szobából.

- Maradj itt a nagyival, lemegyek hozok kávét. Kértek?

- Inkább én megyek! – ellenkezett Harry.

- Nem, maradj. Jót fog tenni a séta. – bólintott.

Elindultam a folyosón. Az emlékek végigfutottak a fejemben. Úgy éreztem magam, mint 3 évvel ezelőtt. Belülről sikítottam, üvöltöttem a fájdalomtól. A 106-os szoba előtt jöttem el. Nem akartam benézni, de muszáj volt. Nem feküdt benn senki sem. Hátranéztem, hogy meggyőződjek arról, hogy senki nem figyel, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem. Pár könnycsepp jelent meg az arcomon. Nem akartam viszont látni ezt a kórházat. Eleget látogattam az elmúlt hat hónapban, sajnos. Biztos voltam benne, hogy Adam se azt szeretné, hogy szomorkodjunk miatta 3 év után, és sírjunk még mindig, de nem tudtam mit tenni. Az, hogy láttam a kórházi szobáját, ahol elvesztettük örökre szétmart belülről. Szétszakította a szívemet, lelkemet.

Kilépkedtem a szobából, s a földszint felé vettem az irányt. Amint kiléptem a liftből, s a kórházi ’recepcióhoz’ értem, megláttam anyát meg apát.

- Anya! Apa! – kiáltottam nekik oda. Tudtam, hogy most a legkevésbé velem akarnak foglalkozni, így egyszerűen csak megmondtam nekik hol fekszik Daniel, majd folytattam az utam a kávéautomatához.

Nagyon sokáig benn voltunk a kórházba. Haza menni nem akartunk, de azt is tudtuk, hogy itt se jobb semmivel.

- Harry, hazavinnéd Grace-t?

- Persze. – felállt.

- De én nem akarok elmenni. Itt akarok maradni.

- Kislányom, aludnod kell.

- De.. – félbeszakított.

- Nincs apelláta! Hazamész és punktum! – püfögve felálltam, s kifele robotoltam az épületből, de egy párbeszédet még elcsíptem anya és Harry között.

- Harry, ha szeretnél, maradhatsz nálunk. Nem kéne most egyedül hagyni. Ugye, vigyázol rá?

- Ez természetes, Courtney. – utáltam, hogy tegezi anyukámat.

- Harold! – sürgettem.

- Megyek!

Hazafele tartottunk némán. Nem sok kedvem volt beszélgetni. Harry néha próbálkozott, de nem sok szó jött ki belőlem.

*Harry szemszöge*

Nagyon sajnáltam Grace-t. Hogy megint át kell mennie ezen, de most az volt a más, hogy én ott voltam neki. Örültem, hogy most nincs egy koncert sem, mert akkor Grace biztos összeomlana. Nekem kellett most segíteni, mellette lenni.

Hazaérve, majdnem betörte az ajtót, amikor nem akart nyílni, majd felfutott a szobájába, én gyorsan bezártam az ajtót, s futottam utána. Nem akartam, hogy valami őrültséget csináljon megint. Nem történhet meg.

- Grace! – kiáltottam. – Engedj be! – magára zárta az ajtót. Remek.

- Hagyj békén!

- Grace, hadd segítsek, kérlek. Engedj be. – szépen lassan kinyílt az ajtó, és két gyönyörű szempár kukucskált ki. – Grace, szerelmem. Kérlek. – most már teljesen kinyitotta, s nekem dőlt. Folytak a könnyei, mintha egy vízesésből folyna a víz. Soha nem láttam így sírni, s ilyen meggyötörtnek. Miért kell mindig, hogy ő szenvedjen? Olyan igazságtalan.

Szépen óvatosan besétáltunk a szobájába, leültünk az ágyára, de nem engedett el, ami jó érzéssel töltött el.

- Harry… - hüppögött. – Sajnálom.

- Mit sajnálsz? Ne sajnálj semmit. Nem a te hibád.

- Ezt az egészet, sajnálom. Olyan jó lett volna kettesben lenni.

- Na, ezt meg végképp ne sajnáld. Elég sok időnk van ahhoz, hogy ezt bepótoljuk, nem igaz? – bólintott. – Na, akkor meg? De tudd. Nem mozdulok mellőled, amíg Daniel nem lesz jobban. Itt leszek melletted mindvégig. Bármikor számíthatsz rám, megígérem.

- Köszönöm. Ezt nagyon jó hallani. – egymással szemben ültünk, tekintetünket nem vettük le egymásról, mindkettőnk úgy ült ott, mint akit megbabonáztak volna. – Öhm.. elmegyek zuhanyozni.

- Rendben. – ő felállt, s figyeltem minden lépését. Amikor az ajtó kilincséhez ért, megállt, megfordult, s rám nézett.

- Nincs kedved velem tartani? – félig eltakarta az arcát, mintha szégyellné azt, amit kérdezett, pedig semmi szégyellni való nem volt benne. Inkább furcsán éreztem magam.

- Nem akarlak kihasználni. Sebezhető állapotban vagy. Nem szeretnék a…

- De én szeretném. És, megígérted, hogy nem mozdulsz mellőlem, emlékszel? – teljes határozottság ült ki az arcára, és ezt a hangján is éreztem. Elmosolyodtam.

- Tényleg, az ígéretem. Hát ezt be kell tartani, igaz?

- Pontosan, uram.

- Oh, uram? Ez jó kis fürdés lesz, úgy érzem.

A fürdőszoba a folyosó végén volt. Ahogy kinyitottam elképedtem. Nagyon tágas volt. Leginkább a barna és a sárga volt a jellemző szín, de azoknak az árnyalataik is megtalálhatóak voltak. Az ajtóval szemben a mosdókagyló volt, felette egy hatalmas tükör, alatta pedig egy szekrény. Jobb oldalt volt a zuhanyzó.

- Van még egy fürdőszobánk. – nézett rám.

- Mi?

- Láttam, furcsálltad, hogy csak egy zuhanyzó van ennyi emberre.

- Ja. – felnevettem. Egy ideig csak álltam ott, mint akit leszögeztek oda, de nem tehettem mást. Grace előttem vetkőzött. Levette a pólóját, majd a nadrágját, aztán jöttek a fehér neműk. Eszméletlen volt. Egyszerűen megbabonázott.

- Mi az? Te nem jössz be akkor? – kacsintott hátra. Erre levettem a felsőmet, a nadrágomat, meg a zoknimat. Közelebb léptem hozzá, ő meg épp a nyakláncát vette le, s felkötözte a haját lófarokba. Végig követtem minden mozdulatát, majd a nyakára tévedt a szemem. Még közelebb léptem. Kezemet a csípőjére helyeztem, majd belecsókoltam a nyakába. Olyan hosszan, szenvedélyesen, ahogy csak lehet. Grace hátravetette a fejét, kisebb nyögéseket adott ki, amitől én is még jobban beindultam.

*Grace szemszöge*

Harry keze egyre lejjebb csúszott, de végül megállítottam. Lassan megfordultam, és megcsókoltam. Éreztem legbelül, hogy felforrok az érintésétől, és elolvadok egy csókjától is. Elszakadtunk egy kis időre, vigyorogva megfogtam a kezét, és a zuhany felé húztam.

- Szép nagy zuhanyzó. – jegyezte meg egy mosollyal a szája sarkában.

- Elemezzük még egy kicsit a fürdőszobát, vagy inkább fürdeni szeretnél velem? – beleharaptam a számba, hisz tudtam az a gyengéje. Erősen magához húzott, és újra csókolni kezdett.

- Ugye nem haragszol? – a szobámba baktattunk vissza.

- Miért is kéne haragudjak? – megfordultam, de hirtelen meg is álltam, így Harry megbotlott bennem. – Ne legyél buta.

- De..a tesód ott fekszik benn, te meg itt szórakozgatsz velem.

- Igen, igazad van. Hülyeség volt, de nem tehettem mást. Nem ülhettem az ágyamban magamba roskadva, kisírt szemekkel, összevágott kezekkel, lábakkal. – ezen elgondolkodott.

- Sajnálom.

- Amúgy is, nem azt mondta anya, hogy vigyázz rám? – haraptam ismét a számba, majd visszafordultam a menet irányba.

- Hallgatóztál?

- Én?! Ugyan, kérlek.. – elkapta a karomat, és visszarántott. A testünk összeért, éreztük egymás leheletét, s azt, hogy mindketten szélsebességgel vesszük a levegőt. – Sőt, azt ígérted nem mozdulsz mellőlem.

- Ah, megint. – felnevetett.

***

4 nap telt el Daniel balesete óta, de még mindig nem kelt fel. Egyre rosszabbul viseltem ezt az egész helyzetet. Harry-t néha hazaküldtem, hogy pihenhessen, ami nagyon nehezen ment, mert nem akart magamra hagyni. Sőt, néha úgy kellett kitoljam az ajtón.

- Anya, elmegyek.

- Hova?

- A pszichológushoz. – Anya arcára kiült a döbbenet.

- Mi történt, kicsim? Minden oké?

- Nem, semmi nem oké. Daniel kómában van, és fogalma sincs senkinek mikor ébred fel. Minden kezd megint összezavarni. Jobb lesz, ha elmegyek hozzá most, mielőtt még elveszteném az irányítást. – megölelt.

- Ugye tudod, hogy ez is a gyógyulás jele?

- Mármint micsoda?

- Az, hogy idejöttél egyedül, önszántadból. – halványan elmosolyodtam. – És, mi bánt, Grace?

- Daniel kómában van. 4 napja autóbalesete volt.

- Sajnálom. Hogy vagy? Hogy érzed magad?

- Borzasztóan. Úgy érzem minden megismétlődik. Mintha az élet egy rossz tréfát űzne belőlem, de fogalmam sincs miért.

- És tettél kárt magadban?

- Nem. Egyből fölhívtam önt. Meg nem is tudnék..

- Na, haladunk.

- Harry, tudja, akiről meséltem már, nem hagy egyedül. Mindig velem van.

- Mesélj egy kicsit arról a napról, amikor megtudtad, hogy Danielnek balesete volt. Hogy éreztél akkor? – elmeséltem neki mindent. Hogy mennyire elveszettnek, elhagyatottnak, szomorúnak, elkeseredettnek és összezavarodott voltam. Hogy minden egy szempillantás alatt ismét széthullt. Hogy nem hittem el, hogy újra ismétlődik minden. Minden, ami 3-4 évvel ezelőtt.  – Mesélj egy kicsit Harryről.

- Nem is mondd semmit?

- Grace..nagyon jó, hogy így megnyíltál, és nem félsz beszélni az érzéseidről, s jobban kifejted őket, mint anno. Ez nagy előrehaladás. Ennek nagyon örülök, de nekem az a dolgom, hogy végighallgassalak, és kérdezgessek. A végén, úgyis tudod, hogy mondok valamit.

- Igaz.

- Na, akkor mesélj egy kicsit Harryről. Milyen a kapcsolatotok?

- Furcsa.

- Hogy érted azt, hogy furcsa?

- Nagyon sokat veszekedtünk az elmúlt hetekben, hónapokban. Túl sokat!

- Miről?

- Mindenről. A kapcsolatunkról, a múltamról, az ő „csajairól”.

- Fejtsd ki.

- Leginkább kisebb vitáink voltak, mint például, hogy én megmondtam, hogy ne keressen, de ő mégis megtette, aztán randiztam az egyik barátommal, és ő teljesen kiakadt, s akkor mondta ki, hogy szeret engem, majd véletlenül megcsókolt a barátom, aztán ő ment el egy lánnyal bulizni. Ezek kisebb veszekedések voltak köztünk, nem tartottunk nagyobb szünetet, de a legdurvább az nem rég volt. Kb. 1 hónapja.

- Miről szólt?

- Hát..öhm..lefeküdtem egy másik sráccal, akivel nem kellett volna. Ez volt az egyik része a veszekedésnek, a másik pedig, hogy Harry magánnyomozót fogadott fel.

- Magánnyomozót?

- Igen. És utána 2 hétig nem beszéltünk, majd egy gyönyörű vacsorát, több száz rózsát, és egy felejthetetlen éjszakát szervezett össze nekem.

- És megoldódott minden?

- Néha azt hiszem igen, de néha nem.

- Hogy érted?

- Nem tudok úgy megbízni benne, mint azelőtt, hogy tudtam volna ezt.