22.rész

- Grace, láttad, hogy…

- Miért hívogat téged Taylor? – szakítottam félbe, ahogy épp becsukta maga mögött az ajtót.

- Mi?

- Taylor. Miért hívogat?

- Kutakodtál?

- Én? Ugyan, kérlek. Én nem vagyok te! Most hívott! – kiabáltam. És megint egy újabb vita..

- Nem tudom, miért hívott.

- Ó, igen? Akkor nézzük csak meg, hogy máskor nem hívott-e. – gyorsan kikapta a kezemből a telefont. – Szóval mégis csak tudod, hogy miért hívogat.

- Igen, tudom. Ne legyél már ennyire féltékeny.

- Féltékeny? Pf.

- Akkor?

- Harry, ha nem esett volna még le, Taylor a volt barátnőd. Tudtommal, csak VOLT! Vagy rosszul tudom?

- Persze, hogy nem. Nem ő a barátnőm, hanem te, és ezt te is tudod!

- És mért nem mondtad el, hogy beszélgettek?

- Mindenről be kell számoljak? Ne legyél te is olyan, mint a rajongóim. Minden lányra féltékeny. Elég sok lány van a baráti körömben.

- Látom még mindig nem fogod fel… - nevettem kínomban. – Nem, a lány barátaidra vagyok féltékeny, mert nem vagyok az. Taylorra se vagyok féltékeny, hanem utálom, hogy körülötted lebzsel, és esetlegesen vissza akar kapni.

- Ez ugyanezt jelenteni.

- Mindegy. Szóval miért is hívogat?

- Az, amit mondtál. – lehajtotta a fejét.

- Hát, persze. Miért is gondoltam mást.. – kiléptem az ajtón. Nem mentem ki a házból, nem akartam elfutni, mint a legtöbbször, nem akartam nagy veszekedést, és 2 hétig ismét nem beszélni, mert biztos, hogy nem bírnám ki, ezért a házban maradtam. Csak a folyosóig jutottam. Leültem a padlóra, és néztem magam elé. Ekkor tisztázódott bennem az a dalszöveg, amit nemrég írtam. Minden sorát tökéletesen kitaláltam. Pár sor hiányzott anno, de most már minden megvan. Felálltam, vettem egy nagy levegőt, visszamentem a szobába, és Harry-t még mindig ugyanabban a pozícióban találtam. Ami azt illeti, elég vicces, de egyben elég szexi látvány volt. Valahogy ő is elfelejtett alsónadrágot vinni magával, így egy szál törülközőben állt ott.

- Nem akarsz valamit felvenni?

- Mért? Zavar? – kacsingatott felém.

- Nem, csak kérdeztem. – mellém jött, megragadta a derekam, és a falnak döntött.

- Sajnálom. – szemeiben ott volt a megbánás, és a szomorúság. – Sajnálom. Soha többé nem fordul elő.

- Én sajnálom. Nem kellett volna féltékeny legyek, de mégis csak a volt barátnőd. én se beszélek olyan sokat Eric-kel.

- Ja, végül is ő benne van a kis „bandádban”. – mosolygott.

- De ha annyira érdekelne, akkor már az ő karjában lennék, nem pedig itt. Veled. – tapintottam rá a lényegre.

- Az is igaz. – egy csókot adott a nyakamra. – Van még valami a bocsánatkérős tarsolyomban.

- Igen? És mi lenne az? – belecsókolt a mellkasomba. Hirtelen egy nyögés hagyta el a számat. Erre mindketten elnevettük magunkat.

- Persze, nem tudom, hogy akarod-e. – elvette a kezét, a száját, elindult volna az ajtó felé, de én visszahúztam, és vadul kezdett csókolni. Végig sétált a nyakamon, majd le a mellkasomig, majd vissza a fülemre, az arcomra, majd ismét megtalálta a számat.

- Tudom, korai ezt mondani, de félek.

- Mitől? – az ágyban feküdtünk egymás mellett, ekkor összekulcsolta ujjainkat.

- Hogy egyszer csak elfelejtesz.

- És mi van, ha nem tudlak elfelejteni? – nem néztem fel rá, csak mosolyogtam, és még közelebb húzódtam hozzá.

 

Másnap reggel a nap fénye keltett fel. Elfelejtettük behúzni a függönyöket. Harry még édesdeden aludt, ezért behúztam őket, én viszont kiosontam a szobából, le a konyhába. Még senki nem volt fenn, csak én. Csináltam pár adag kávét, és elkezdtem kitakarítani, persze a nagyobb részét a lányokra hagytam. Eközben lecsekkoltam a Twitterremet is, meg megnéztem, hogy a lányok írtak-e ki valamit részegen. Meglepődve néztem, hogy semmit. Érdekes. Scarlett-nél tényleg nem volt semmi érdekes, csak az, hogy imád mindenkit, Jane-nél meg semmi, csak retweetelte Scar tweetjét.

- Jó reggelt! – köszöntöttem a lányokat.

- Úristen! Ne kiabálj, ember. – Scar hozta a formáját. – Hol van a fejfájás csillapító?

- A kávé mellett. A konyhában. – mindketten futottak be a helységbe, majd mondhatjuk kis megkönnyebbüléssel tértek vissza hozzám. – Most, hogy ilyen kicsattanó formában vagytok, ki is takaríthattok.

- Ne, ez most komoly? – nézett rám Jane.

- Igen. Halál komoly. Nem én csináltam, hanem ti. Egyébként meg, ma megyünk haza, anyáék meg idejönnek, szóval kérlek.

- Rendben. – egyik megfogta a seprűt, másik a lapátot, és máris dolgoztak. 1-2 órán belül csillogott a ház. Ameddig a lányok takarítottak, én elmosogattam a konyhában, és összepakoltam a ruháimat.

- Nem Harry-vel mész? – kérdezte Jane, amikor pakoltam be a cuccaimat az autómba.

- Nem.

- Jó, jó. Csak kérdeztem. – láttam, ahogy Harry lemegy a partra, vagyis inkább a ház mögé.

- Jaj, elfelejtettem elmenni a mosdóba. Mindjárt jövök. – bólintottak. Elindultam a part felé, de hirtelen valaki berántott a ház mögé, és megcsókoltak.

- Annyira tudtam, hogy utánam jössz. – mondta két csók között.

- Annyira tudtam, hogy elindulás előtt idejössz majd. – nevetett.

- Minden újra vissza?

- Fogjuk rá. Nem kell még megtudnia senkinek.

- Grace, ha az egész világ nem tudja már, akkor senki sem.

- Nem baj, jobb ez így.

- Felőlem.

- Így még izgalmasabb, nem?

- Most hogy mondod. – csókolt újra meg.

- Ugye-ugye.

- Grace Claire Mack! – kiáltotta Scarlett.

- Mennem kell, bocsi. Majd gyere át este. Nem lesz otthon senki, kivéve bátyámat, de szerintem ő is bulizni megy.

- Rendben.

Beszálltunk a lányokkal a kocsiba, és elindultunk. Az út egyik felébe végig kérdezgettek, hogy mi volt Harry-vel, meg, hogy kibékültünk-e, a másik felében meg az előző estét ecsetelték nekem.

Hazaérve ledobtam a cipőm, farmerdzsekim az előszobába, a kulcsokat meg a kulcstartóra akasztattam. Elővettem a telefonom, és egy SMS fogadott. „1 óra múlva ott vagyok! Vigyek valamit? H x” „Rendben. Magadon kívül nem kell, siess! G x”

Örültem, hogy végre minden, vagyis lassacskán minden rendbe jön. Anyáékkal újra jobb a kapcsolatom, Daniel-el még szorosabb, mint Adam halála előtt, Scarlett-tel mondhatjuk magunkat legjobb barátnőknek, Harry is itt van mellettem, mint a barátom, és Jane-nel is kezdünk összerázódni.

Kopogtak.

- Szia! Már kezdtem aggódni.

- Ugyan, miattam?

- Nem, a nagymamám miatt.

- Ja, így már más. – mosolygott, s ismét előbukkantak a gödröcskéi. – Bemehetek?

- Ja, persze, bocsi, bocsi.

- Semmi baj. – a konyhába húztam, összepakoltunk mindenféle finomságot egy tálcára, és felmentünk a szobámba. Harry levetődött az ágyamba, majd rám nézett. Úgy senki más nem tudni nézni. Látszik rajta, hogy akar valamit, de ezt mégis olyan kedvesen, de egyben szexin csinálja.

Hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Igen? – Mi? – Nem, nem, nem, nem lehet! – üvöltöztem, s lerogytam a földre, Harry odafutott és felsegített. Felnéztem rá a könnyeim között. – Be kell mennünk a St. James kórházba. – nyögtem ki.

- Mi? Miért? Mi történt? Grace! – én már futottam le a lépcsőn, felkaptam a kulcsaim, de Harry hirtelen ott jelent mellettem, és kikapta a kezeimből. – Nem hagyom, hogy te vezess. – behuppantunk az autóba, és turbó sebességre kapcsolva szeltük át London utcáit. Közben kezdtem megnyugodni, és így elmondtam Harry-nek mit mondott a nagyi a telefonba. Nagy lendülettel szálltam ki az autóból, futottam a kórház főbejáratához. A nővér pulthoz szaladtam, és kérdésekkel kezdtem bombázni a nővérkéket.

- Kérem, mondják meg, hogy hol van. Azonnal. – Harry átölelt, és szorosan fogott.

- Drágám! – ért oda a nagyi.

- Hol van? Nagyi, tudnom kell hol van. Látnom kell! – kiabáltam a kórházban.

- Nyugi, szívem. Ne kiabálj. Látni fogod. – próbált csitítgatni Harry.

- Ne.Mondd.Hogy.Nyugodjak.Le.

- A 109-es kórteremben van. – válaszolta a nagyi. Nem érdekelt, hogy ott van Harry meg a nagyi. Felrohantam az első emeletre, és futottam a 109-es szoba felé. Berontottam a szobába, és ott feküdt. Nem hittem el, hogy megint megismétlődik. Miért?

- Daniel… - suttogtam, de nem válaszolt, csak feküdt ott, mint egy kilapított béka az úttesten horzsolásokkal az arcán, és a kezén.

- Mrs. Mack? – szólt valaki a hátam mögött. Megfordultam, és egy ismerős arccal találtam szembe magam.

- Ms. Mack.. – javítottam ki.

- Elnézést, de hátulról nagyon hasonlítasz az anyukádra.

- Doktor úr, mi történt? Mi a baja? Mikor fog felépülni? És ugye fel fog épülni? - aggódva néztem rá, s vártam a válaszát, a megnyugtató válaszát.