20.rész

Pár percig csak álltunk egymás előtt, s néztük egymást. Vártam a válaszára, de semmi. Vártam, hogy végre mondjon valamit, de semmi. – Ha nem mondasz semmit, kimegyek azon ajtón, és soha többé nem látjuk egymást. – még mindig semmi. Csak állt. Lecövekelt. Feladtam. Fogtam magam, s az ajtó felé indultam. Ráraktam a kilincsre a kezem, amikor magához tért.

- Várj! – visszafordultam. Vártam. – Nyomoztam utánad. – most én cövekeltem le.

- Hogy mit csináltál?

- Meg akartam tudni mi történt veled 3 éve. Hogy miért akadsz ki elég gyakran, miért nem vagy jóba Tiffany-val meg Marc-kal. Képbe akartam lenni.

- És most már mindent tudsz? Meg vagy elégedve azzal, amit találtál? Kielégítette a kérdésed? Hm?

- Grace..

- Nem, Harry, elég volt. Képes voltál utánam kutakodni? Hogy tehetted ezt velem? Mégis hogy?  Idővel lehet elmondtam volna….vagy nem.

- Épp ez az. Kiszámíthatatlan vagy ilyenekben. Sose tudja az ember, hogy mit fogsz elmondani.

- És? Tudod mi volt a legjobb abban, hogy mi találkoztunk? Az, hogy semmit nem tudtál rólam. Pedig elég kevés embert ismerek, aki ne tudna rólam valamit a bátyám halálának évéről. A vágásokat nem így akartam tudatni veled, te is tudod. Lehet sose mondtam volna el. Tudod miért? Mert tudtam, hogy te más vagy, mint a többiek. Örültem, hogy találtam egy olyan embert, akivel újrakezdhetem. Erre, bumm. Jössz azzal, hogy kutakodtál utánam.

- De Grace..Én csak jót akartam.

- Jót? Hah. Jó vicc.

- Sajnálom.

- Tudod miért szerettelek meg?

- Mert nem tudtam rólad semmit?

- Majdnem. Amikor először találkoztam veled, azt hittem aranyos vagy. Az arcod, a bőröd, a szemeid hipnotizáltak. Amikor beléd estem, a kinézeted miatt kezdtelek el szeretni. De ahogy kezdtelek megismerni a listám bővült, és egyre több ok okom volt arra, hogy kedveljelek. Szeretlek, mert jó veled beszélgetni. Te vagy az egyetlen, aki fel tudja dobni a napomat egy szimpla telefonhívással. Szeretlek, mert te bármikor szánsz rám időt, hogy beszélgessünk. Szeretlek, mert megértesz engem – még ha tudsz is rólam mindent. Szeretlek, mert amikor beszélgetünk, nem érzem magam kényelmetlenül. Még több okot is fel tudnék sorolni, de a legfőbb ok, az az, hogy te vagy, aki mellett biztonságban érzem magam. – mindketten elhallgattunk. - De már nem tudom, hogy így van-e. - én szimplán kisétáltam a szobámból, ki a házból, s jártam az utcákat.

*Harry szemszöge*

Néztem, ahogy kisétál azon az ajtón. Csak álltam ott, egyedül, a szobájában, némán. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna mondjak, vagy mit kéne csináljak. Magamban is letudtam a vitát, amiért kutakodtam Grace után, de nem tehettem mást. Egy idióta voltam. Mindkétszer.

Pár perc után elhagytam Grace szobáját, meg a házat is. A kocsim felé indultam, hogy elmenjek, eltűnjek innen egy pár órára, napra, hétre. Beraktam a kulcsot, elindítottam az autót, s elindultam. El akartam szökni innen, Londonból, onnan, ahol minden hely egy emlék számomra. Fogalmam sem volt, hogy hogy állunk, de azt sejtettem, hogy nem valami jól. Hagyni akartam neki pár napot, hogy átgondolja a dolgokat. Mikor kiértem a városból, leálltam egy benzinkútnál, de mégis kicsit messzebb, ahol senki se lát, és sírtam. A könnyeim csak folytak az arcomon a szemeimből. Az az érzés, hogy lehet elvesztettem Grace-t felemésztett.

*Grace szemszöge*

Scarlett felé vettem az irányt, de az egyik kávézónál megálltam egy pillanatra, hisz különös kép tárult elém. Benéztem az ablakon, és tátott szájjal néztem befele. Ahogy megláttak, kijöttek a kávézóból, s üdvözöltek.

- Grace! Szia! Mi újság? – jött felém Jane.

- Ti..ketten..együtt? – mutogattam ő és Niall közte.

- Igen. – mondták egyszerre.

- Gratulálok! – Niall-t megöleltem, Jane-nek meg adtam két puszit, s közben ezt suttogtam neki – Látom sikerült választani. – csak bólintott. - Na, de nem is zavarlak titeket. Megyek.

- Várj, Grace, van valami baj? Piros a szemed. – állított meg Niall.

- Semmi, tényleg semmi.

- Harry? Összevesztettek? – nézett rám halványan mosolyogva.

- Igen, mondhatjuk.

- Nyugi, nem fog sokáig tartani. Ti, egymásnak vagytok teremtve. – ez a mondat kissé megijesztett, de egyben jó érzéssel is eltöltött. Egymásnak teremtve? Létezik ilyen egyáltalán?

- Attól tartok most komolyabb a helyzet. De sietek. Sziasztok! – köszöntem el a szerelmesektől.

Amint megérkeztem Scarletthez, felrohantam a szobájába, az ágyára futottam, és sírtam. Ez volt a legkönnyebb, amit abban a helyzetben tehettem.

- Grace, mi történt? Mi a baj? – odajött mellém az ágyra, átölelt, de én még mindig képtelen voltam válaszolni.

- Ha-a-rr-r-y – dadogtam.

- Mit csinált? Mi történt? Mondjad! – képtelen voltam a beszédre. Elvesztem. Előjöttek a régi emlékek, meg a nemrég történtek. Csak magam elé meredtem, és már egy könnycsepp se jött. Nem tudott. Pár perc, és vége a sírásnak. Hogy miért? Mert régen annyit sírtam, hogy szerintem már lassan fogynak el a könnyeim. Lehet, öregkoromra nem fogok tudni sírni. Miután lenyugodtam, elmeséltem Scar-nak mindent. Azt, hogy lefeküdtem Marc-kal, hogy Harry nem randira vitte Tiffany-t, hanem, inkább Tiffany vitte el Harry-t, hogy Harry kutakodott utánam, és azt, ugye bár, nem mondta el, hogy miket tudott meg, de nagy valószínűséggel mindent.

- Úristen! – csak ennyit mondott, de hát erre mi mást lehet ilyenkor mondani?

- Igen.

- És most mi lesz?

- Fogalmam sincs. De félek…félek, hogy elvesztettem őt örökre.

- Nem veszítetted el. Ne legyél buta. Figyelj, mi lenne, ha holnap el is mennénk innen? Elmegyünk a nyaralótokba, Cos-ra (a.k.a. Clacton-on-sea) és ott majd kitisztul az agyad.

- Rendben.

Aznap este Scarlett-nél aludtam. Képtelen voltam hazamenni a szobámba, hogy anyuéknak is meséljek. Scarlett felhívta őket, megnyugtatta őket, hogy minden rendben, csak összevesztem Harry-vel. Ez a csak összeveszés kicsit durvább lett, mint szokott.

Másnap délután hazaballagtam, elmeséltem anyának mindent. Ugyanazt, mint Scarlett-nek.  Nagyon megértő volt, és megengedte, hogy következő nap elmenjünk a nyaralónkba.

Felmentem a szobámba, összepakoltam a legfontosabbakat, mint például ruhák, pénz, személyi, telefon, laptop. Furcsa volt, hogy Harry még nem jelentkezett, de nem volt baj. Reméltem, hogy egy ideig meghúzza magát, és nem jön a közelembe, vagy nem hív, ír sms-t.

***

2 hete voltunk ott, de egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből Harry-t, minden nap minden egyes percében rágondoltam, s arra, hogy éppen mit csinál. Volt olyan is, hogy fel akartam hívni, de gyorsan leállítottam magam azzal a szöveggel, hogy Tudod mit tett. Ne hívd fel. Persze, én is hibás voltam, amiért lefeküdtem Marc-kal, de mégis hogy képzeli azt, hogy utánam kutakodik? Magánnyomozót fogad fel? A barátom ezt meri csinálni? Ilyenbe se volt eddig részem, de most legalább kihúzhatom a nem létező listámról ezt is. Ja, hogy nincs is ilyen felírva? Hupsz.

Egyik este elmentünk Scarlett-tel a partra. Nagy meglepetésünkre összetalálkoztunk Jane-nel, a szüleivel, meg a húgával.

- Scarlett? Grace?

- Jane? – nézett Scarlett rá, majd rám.

- Mit keresel te itt? Azt hittük, hogy elmentél a fiúkkal Amerikába. – mondtam.

- Úgy volt, de anyáék kijelentették, hogy nem mehetek, mert már le van foglalva a szállás meg minden. Szívás.

- Az.

- De, nem mentenétek meg? – egymásra néztünk, és egy miért ne nézéssel le is tudtuk a dolgokat. – Anya, Apa, elmehetek a barátnőimmel ma este?

- Persze, drágám, majd gyere. – válaszolta neki vissza az anyukája.

- Rendben. Sziasztok!

Visszamentünk a nyaralónkba, megittunk egy üveg vörös bort kint ülve a teraszon a tengert csodálva, és beszélgettünk. Elmeséltem Jane-nek is a Harry-s sztorit, s ő se tudott mit mondani. De ezen miért is lepődöm meg?

Miután elfogyasztottuk a bort, felhívtunk pár ismerőst, barátot, akit tudtuk, hogy lejöttek a clacton-i fesztiválra, hogy jöjjenek át, és bulizzunk egyet. Körülbelül 15-20 ember lehetett ott, de épp elég, volt ahhoz, hogy mindenki jól berúgjon és csajozzon.

- Craig? – meredtem az egyik srácra.

- Grace? Jó látni, újra. Hogy vagy?

- Köszi, megvagyok. Mondhatjuk. – de az utolsó szót, csak halkan tettem hozzá. – És te?

- Minden oké. Itt dolgozom a nyáron, a fesztiválon.

- Tényleg? Na, az tök jó.

- Ööö..tudsz valamit Marc-ról meg Tiffany-ról? – fogós kérdés volt. Hazudni vagy igazat mondani? Ez volt a kérdés. Nem tudtam dönteni, így azt mondtam, ami kicsúszott a számon.

- Nem. – hazudtam. Azt hiszem, így volt a helyes.

- Kár. Jó lett volna újra összejönni, mint régen.

- Ja. – nem tudom, hogy érezte-e a hangomban, hogy én annyira nem szeretném, de nem érdekelt. – Bocsi, de ki kell menjek. Majd még később beszélünk.

- Mindenképp. – nem voltam képes egy házban lenni azzal a sok emberrel, ezért úgy döntöttem, hogy kimegyek a partra levegőzni, gondolkodni. Magammal vittem a telefonomat, hogy felkukkanthassak Twitterre. Ezer meg ezer üzenet jött velem szembe, amikhez nagyon nem volt kedvem, főleg, hogy mindegyik Harry-vel kapcsolatos volt. Egy csomó kép jött velem szembe, amin a banda volt, és, hogy milyen jól érzik magukat Amerikába a turnén. Mivel semmi érdekeset nem láttam, lejöttem, és inkább a tengert néztem. A nap lenyugvóban volt, tökéletes színeket adva ezzel a tengernek. Leültem a homokba, és vártam a csodára. A csodára, hogy egyszer minden helyre kerül, és minden olyan lesz, mint a bátyám halála előtt. Sose gondoltam volna, hogy jön egy srác, és teljesen elveszi a fejemet. Hogy elfeledteti velem a gondjaimat, és enyhíti a sebeket a szívemen. De most már egyre inkább kételkedem abban, hogy ez a srác Harry az.

- Grace? Te vagy? – hátra fordultam, és megpillantottam Craig-et. Hú, de jó.

- Igen, én vagyok. – válaszoltam nem túl lelkesen.

- Mit csinálsz te itt? Nem buliznod kéne?

- Miért? Nincs mit megünnepelnem.

- Ne hülyéskedj. Szeptemberben kezded az egyetemet. Vége a gimis-tinis korszaknak.

- Fantasztikus.

- Mi a bajod? Olyan….hideg vagy.

- Igen? Hideg? Vajon miért?

- Nem tudom, miért?

- Nem tudod? Van merszed azt mondani, hogy nem tudod? Nem emlékszel a 3 évvel ezelőtti dolgokra? Marc-ra, Tiffany-ra és a többiekre? Az akkori énemre?

- Mért ne emlékeznék? Jókat szórakoztunk, mi? – megjelent undorító vigyora, amit legszívesebben letöröltem volna a képéről.

- Nem, nem szórakoztunk jól. Utáltam az akkori énemet.

- Akkor ez nem zavart.

- De most már igen.

- Mert? Mert egy híres popsztárral jársz?

- Nem járok senkivel!

-  Aha. Akkor mi a helyzet Harry Styles-szal?

- Semmi, de nem neked fogok magyarázkodni! – felálltam a homokból. Nem voltam hajlandó végig hallgatni. Megragadta a kezem, ahogy futni próbáltam. – Mit akarsz? Újra engem, mint 3 éve?

- Sose voltam rossz hozzád, Claire.

- Most már Claire? Hm.. Mindig is rossz voltál hozzám. Csak ARRA kellettem.

- Nem igaz. Szerettelek.

- Hah, ezt mondd másnak. Engem nem tudsz ezzel a dumával beetetni.

- Téged mindennel be lehet, emlékszel?

- Mindenre emlékszek, sajnos. – felfelé fordította a kezem, és meglátta a vágásokat.

- Mi az? Még mindig vágod magad? Látom, a pasid is kihúzza nálad a gyufát.

- Nem ő miatta van.

- Miattunk? Na, ne szívass.

- Téged? Soha. – váltottam át szarkasztikus hangnembe.

- Akkor, gyere, elmegyünk egy kicsit szórakozni. – kiáltottam, sikítottam, mint egy őrült. Segítségért esedeztem, de úgy tűnt senki sem hall meg. Igazából, egy rövid idő után el is hallgattam.

- Vedd le róla a kezed! – hallottam meg egy férfihangot. Egy rekedtes, ismerős férfihangot.