10.rész

 ~ Just look into her eyes.

~ I look into her eyes every second. I can't even look anywhere else. 

~ Really? Then can U see the pain in those eyes? If no, U don't even know her. U can always read from those eyes. Believe me. Always. They will tell U a lot U should know about her. *

*Másnap reggel*

Ismét a kórházban. Ismét megtörtént.

- Örülök, hogy felkelt Ms. Mack.

- Jó reggel doktor úr!

- Örülök, ha láthatom, de nem ilyen körülmények között, ugye tudja?

- Sajnos, igen. Lassan megejthetnénk egy kávézást is, nem gondolja? - viccelődtem.

- Tudja, hogy nem vicces. - az ágyam mellé húzott egy széket, s leült. - Szeretnék előbb magával beszélni.

- Hallgatom.

- Ms. Mack, ennek súlyos következményei lehetnek.

- Ennél súlyosabb?

- Igen. Ugye maga se akarja ezt?

- Nem. - lehajtottam a fejem, s az orrom alá mormoltam.

- Ígérje meg, hogy ilyen soha többé nem lesz.

- Igenis, de tudja, hogy egy párszor már megígértem.

- Igen, sajnos..Amúgy jár maga Mrs. Hanson-hoz? – Mrs. Hanson a pszichológusom.

- Igen. Bár mostanában hanyagoltam. Elég sokszor.

- Grace, ezt neked is csak akarni kell. A gyógyuláshoz te is kellesz. - bólintottam. - Akkor behívom a szüleit, meg a barátait.

- Megtenne valamit nekem?

- Persze.

- Eric Gould?

- Igen, én vagyok az.

- Grace hívatja magát.

- És mi? - nézett össze Court meg Rob.

- Grace azt szeretné, ha először Eric menne be hozzá. - bólintottak, s Eric elindult a kórterem felé.

- Grace? - kukucskált be egy fej az ajtón.

- Eric! Gyere be. - közelebb jött, s láttam a szemein, hogy sírt. - Mi a baj?

- Szerinted? - kifakadt, amit meg is értettem.

- Sajnálom. Gyere, ülj le. – ütögettem meg az ágyam szélét.

- Grace, ez..ez..nekem túl sok. Mit tegyek, hogy ezt megváltoztassam? Mit? Mondd meg. Hadd segítsek. - megfogtam a kezét, s lehajtottam a fejem, ahogyan ő. Majd újra fel. A két ujjammal felemeltem a fejét, s egymás szemébe néztünk.

- Eric, sajnálom. Ez nem a te hibád, remélem, tudod. De...azt hiszem, most kell..

- Grace! Úristen! Mi történt? - rontott be Harry a kórterembe, amit nagyon nem értettem.

- Harry, te mit keresel itt? - Eric és én is csak ültünk meglepődve.

- Scarlett hívott. Vagyis beszélt Zaynnel, és..

- Scarlett..

- Mi történt? - aggódott.

- Harry magunkra hagynál? Mindjárt beszélhetünk. – és kihátrált.

- Rendben. - visszafordultan Erichez, és folytattam a mondanivalómat.

- Szóval.. szerintem itt kéne befejeznünk. Nemhogy félre érts. Szeretlek, s mindig is szerettelek, de nem akarok neked több szenvedést okozni. - a szavamba akart vágni, de nem hagytam. - Tudom, azt mondtad elbírsz velem, de lássuk be nem vagyok egy könnyű eset. - ezen kissé elnevettem magam. Hiszen hány ilyen szerencsétlen és egyben szerencsés lány van a világon? Remek család, persze, csonka, egy legjobb barát, egy helyes, kedves pasi, de mégis eltaszítom őket magam mellől. Miért van ez?

- Azt hiszem...egyetértek. Grace..

- Ne, kérlek, ne magyarázkodj. Tudom. - mindketten halványan elmosolyodtunk. - Behívnád nekem Scarlett-et? Mondd meg Harrynek, hogy várjon.

- Rendben.

- Halihó!

- Scar! Bújj be!

- Jaj, drága! Már megint mit csináltál.. - láttam az arcán az aggodalmat.

- Hallgatlak.

- Mi?

- Tudom, hogy fejmosást akarsz adni. Halljuk.

- Mi? Dehogyis.. - ránéztem, s elfordítottam a fejem. - Na, jó. De nem fejmosás lesz. Grace, miért csinálod ezt, drágám? Nincs semmi értelme. Szeretlek, és mindig is melletted leszek, tudod te is, de az ilyenekkel csak magadnak ártasz. Ez nem a helyes megoldás.

- Ennyi? Azt hittem órákig fogsz zengeni. - nevettem. - Scarlett, tudom, hogy elcsesztem az életem. Vagyis abból csak 3 évet, de az is bőven elég. A sok csalódás, becsapások nem tesznek jót nekem. - majdnem sírtam már.

- De akik szeretnek, azok itt vannak melletted. Tudják az igazságot, s a többiek le vannak tojva. Milyen csalódás? Becsapás? Harry?

- Miért is vagy a barátnőm? Ja, mindig kitalálod a gondolataimat.

- Szóval ő.. de Grace ő nem egy ok. És Adam se egy ok. Meghalt, ő azt szeretné ha tovább lépnél és boldog lennél, nem azt, hogy egy kórházi ágyba feküdj hetente. - nagyot sóhajtottam.

- Igazad van.

- Na, gyere ide te! - közelebb húzott magához, és megölelt. Igen, azt hiszem erre volt szükségem. Egy erőteljes, biztató ölelésre. Jókor jött, hisz úgy éreztem itt az ideje beavatni Harry-t is.

- Grace.. - szólalt meg lágy hangján.

- Szia. - mosolyogtam rá. - Miért is vagy itt? - néztem rá morcosan.

- Scarlett hívott. Azt mondta, hogy csak én..

- Hogy csak te tudsz segíteni? - felnevettem. - Idióta lány.

- Akkor nem?

- Csak én tudok magamon segíteni.

- De..

- De mégis mi a bajom?

- Gondolatolvasó lettél? - ekkor már ő is elnevette magát.

- Jó lenne, de nem.

- Jó lenne? Hidd el nem akarod tudni mi van az emberek fejében.

- És azt se akarjam tudni, hogy a te fejedben most mi van?

- Szerintem tudod..

- Igaz. - kis szünet állt be köztünk, majd megtörtem a csendet. - Holnap hazamehetek. Beszélgethetnénk.

- Öhm..

- Mész vissza?

- Nem. Maradok. Holnapig még maradok. - ez megmosolyogtatott.

- De ne miattam ne legyen megtartva egy koncert. Nem akarom, hogy gyűlöljenek. Még ők is. - de ezt halkan tettem hozzá.

- Ma úgysincs.

- Tuti?

- Tuti.

Nagyon rosszul viseltem a kórházban töltött 2 napot. Mindig megvisel. De most az érzés erősebb volt, hiszen tudtam, hogy Harry-vel komoly beszélgetésem lesz.

Hajnali 4, és nem tudok aludni. Harry szétterülve aludt a kis kanapén. Majdnem lecsúszott a fotelből, a fürtjei meg össze-visszaálltak. Ez a látvány megmosolyogtatott. Miért félek ennyire Harry véleményétől? Fontosnak fontos, de nem akarom, hogy elmenjen, mikor megtudja. Bár biztos összerakosgatta a kockákat, de ha elmondom, akkor minden a helyére kerül.

Elképesztő, hogy pár hónap alatt, hogy meg lehet ismerni egy ember, és, hogy a szívünkhöz nőhet. Harry olyan, mint egy aranyos mackó, egy törődő barát. Egy igazán törődő barát. Tudtam, hogy érez irántam, de én egyszerűen képtelen voltam viszonozni az érzéseit.

*

- Igazán nem kellett volna a karjaidban felhozni. - lerakott az ágyamra, majd leült mellém.

- De igenis kellett. - jelentette ki határozottan. - Miről akartál beszélni? - azonnal lefagyott a mosoly az arcomról. Felkeltem az ágyról, s az ablakomhoz sétáltam. Háttal álltam neki. Hallottam, ahogy felugrik ő is az ágyról, és felém tart. De félúton megállt. Lecövekelt.

- 3 éve kezdődött. Nem szeretek vissza nézni, de elég sokszor emlékeztet rá valami. - nem tudtam folytatni. - 16 évig tökéletes életem volt. Mindenem megvolt. Család, barátok, jó jegyek, izgalmas élet. De..ez egy pillanat alatt eltűnt. Mintha nem is létezett volna. - hallottam, ahogy kicsit közelebb jön. Mire nem jó a nyikorgó padló.. - Egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy az életem darabokra hulljon. A baleset.. - előbukkant pár könnycsepp, de próbáltam tartóztatni magam. - nagyon megviselt. Azt hittem, hogy velem vagy a családommal semmi nem történhet, hisz minden tökéletes volt. - ismét közelebb jött. - Rosszul viseltem. Rosszul reagáltam erre az egészre. Mindig azt kérdezgettem magamtól, hogy miért nem én haltam meg helyette. De erre sose kaptam választ.

- Ne is mondj ilyeneket. - mintha meg se hallottam volna, folytattam tovább.

- Nem bírtam elviselni a fájdalmat. Nagyon sokáig depressziós voltam, sőt mostanában ismét előjött. Elég sokszor, sajnos. - tudtam mire gondol. - Sokszor belegondoltam, hogy végzek magammal, igen, de mindig eszembe jutott anya, apa és Daniel. - annyira közel jött, hogy már éreztem a leheletét a nyakamon. - E miatt a hülyeségem miatt vesztettem el, taszítottam el magamtól több embert is.

- Ezért nem akartad elmondani.. - nem mondtam semmit csak bólintottam. - Engem nem fogsz elveszíteni. - összekulcsolta ujjainkat, és mindketten az ablakon néztünk ki. Ekkor megtörtem, és sírni kezdtem. Zokogtam. Nem bírtam tovább tettetni, hogy minden oké. Hogy fapofával végig tudom ezt mondani. - Shh... Itt vagyok.

*

- És mi van Taylorral? - éreztem, ahogy megfagy benne minden.

- Semmi. Mondjuk azt hittem ordibálni fogsz velem, amikor berontottam a kórterembe.

- Scarlett mindent elmondott. Sikerült megnyugtatnia, mielőtt odaértél volna.

- Akkor majd megköszönöm neki.

- Helyes. - kis szünet keletkezett majd kezdtem érezni, hogy Harry mocorog. Megfogta a kezem, s a csuklóm maga felé irányította.

- A baleset miatt vannak?

- Igen.

- Sajnálom. És a mostaniak is..? Még mindig depressziós leszel miatta?

- Néha, de most már nem miatta..

- Akkor.. - nem kellett semmit mondanom. Magára mutatott, s bólintottam. - Úristen! Miattam? Én csináltam ezt veled?

- Harry, nyugi. Nem, nem miattad.

- De miattam.. - lehajtottam a fejét, de én felemeltem az állánál fogva.

- Csak azért mert fontos vagy nekem. Nem akartalak elveszteni.

- Hülye vagyok, hogy nem vettem észre. - a lábára helyeztem a kezem.

- Nem vagy az. - halványan mosolyogtam.

- És mi van Scarlett-tel?

- Ő az egyetlen barátnőm, aki megmaradt. Vannak pár barátaim, de ők nem olyanok..tudod. Eric, Martin, Logan..

- Csupa srác..

- Csak nem féltékeny vagy?

- De. Az vagyok. - vágott szomorú arcot.

- Fölösleges. Eric-kel szakítottunk..

- Miért?

- Neki ez túl meredek. Mialatt te koncerteket adtál sok kisebb ''balesetem'' volt.

- Mi? - dülledtek ki a szemei. 

*

- Csak nézz a szemeibe. 

- Csak a szemébe nézek. Nem is tudok máshova nézni.

- Igazán? Akkor látod a fájdalmat a szemeiben? Ha nem, akkor nem is ismered igazán. A szeméből mindig kitudsz olvasni valamit. Higgy nekem. Mindig. A szemei sokat el fognak neked mondani, amit tudnod kell róla.