2.rész

3 nap múlva eljött a Szenteste. Nagyon örültem. Ez az az ünnep, amit minden ok nélkül szeretek. Minden családtag átjött és együtt ünnepeltünk. Minden tökéletes volt. Vagyis csak majdnem.

Másnap Karácsony volt. Anya volt egyetemista barátnője és családja jött át hozzánk. Anya meg Anne - így hívják - kevésszer szoktak találkozni, hiszen London és a kis város, ahol laknak messze van egymástól. Én össz-vissz 1x találkoztam vele, de a családjával még nem.

- Claire! Kész vagy? Mindjárt itt vannak. - kiáltott fel anya a szobámba.

- Igen. - kiáltottam vissza és visszaraktam a hangerőt maxra.

Mielőtt műmosolygásba kezdek kellett egy kis erő. És ez az erő a zene volt. Mindig hozzá menekültem. Ő sose hagyott el, sose hagyott cserben.

- Claire! Gyere!

- Megyek. - válaszoltam 'nagy' lelkesedéssel.

Lementem a lépcsőn, egyenesen az étkezőbe, ahol már ott volt az egész família. Bemutatkoztam Anne-nak, a férjének, majd a lányuknak és a végére maradt a fiúk. Pont háttal állt, és a vázákat nézegette. Amikor hátra fordult azt hittem képzelődöm.

- Harry?

- Grace?

- Claire? – nézett rám Anya.

- Claire? Nem Grace-nek hívnak?

- Ismeritek egymást? - jött mellénk - ezek szerint - Harry anyukája, de mi még mindig csak bámultunk egymásra.

- Mondhatjuk.

- Grace, vagyis Claire, többször is belém jött az utcán.

- Nem is igaz. Te közlekedtél bénán.

- Ahogy akarod. Nem vitatkozom.

- Asztalhoz. – szólított minket Anya.

Persze, itt se szabadultam meg tőle, hiszen mellém ült.

- Jól áll neked ez a felső. - suttogta a fülembe. Egy kicsit összerezzentem.

- Fejezd be, különben a szósz a szép, fehér ingeden fog virítani.

- Mondtam már, hogy vicces vagy?

- Igen. Sőt fel is jegyezted.

- Tényleg. Amúgy lenne egy kérdésem.

- Remek. Ne kímélj.

- Most melyik a neved? Grace vagy Claire?

- Mindkettő. Grace Claire Mack.

- Így már értem.

- Örülök neki.

- Ne legyél ennyire ellenszenves velem.

- Nem szoktam popsztárokkal nyomulni.. sajnálom.

És így telt az este további része. Nagyon próbált elcsábítani, de valahogy sose ment neki. Én eléggé élveztem, és ahogy láttam ő is. Csak mindketten más szempontból.

Másnap délelőtt csodálkozva néztem ki az ablakon. Mindent hó borított.

Délután 2 körül csöngettek. Anya nyitott ajtót.

- Harry? Szia. Hát te?

- Jó napot. Grace itthon van?

- Igen. Mindjárt szólok neki. Addig gyere beljebb.

- Köszönöm.

- Claire! Látogatód van. - jött be a szobámba anya.

- Megyek. - álltam fel a székemből nem nagy örömmel. - Ki az, am.. - de nem tudtam befejezni a kérdést, mert megláttam az előszobába Harryt. - Te mit keresel itt?

- Neked is, szia. Csak azért jöttem, hogy nem lenne-e kedved sétálni egyet?

- Ezért a kérdésért kocsikáztál ennyit? Nem lett volna, egyszerűbb mondjuk..hmm..telefonon?

- Nem, mert még mindig nem adtad meg a számod.

- Twitter? Ahogy láttam megtaláltál..

- Így nem utasíthatsz vissza.

- Azt te csak hiszed. - mosolyogtam rá.

- Ne legyél ilyen velem, Grace.

- Rendben. Elmegyek. Várj itt.  – adtam be a derekam.

Felmentem a szobámba, felkaptam egy pulcsit, lent felhúztam a csizmám meg a kabátom és indulásra kész voltam.

- Mehetünk? - kérdezte, s a karját nyújtotta, hogy karoljak belé.

- Igen, de ezt felejtsd el. Majd ha piros hó esik. - ugrattam.

- Jól van, te akartad. - ezzel felkapott, kivitt az ajtón, s beledobott a legközelebbi hókupacba.

- Szóval így állunk Styles! - kikecmeregtem a kupacból, összegyúrtam egy hógolyót és sikeresen eltaláltam. Ezzel kezdődött a hó csatánk. Én futottam előle, de volt, hogy ő előlem. Vicces volt. A vége felé ismét sikerült belefektetnie a hóba, de őt is magammal húztam.

- Hé! Ez nem ér. - nevetett. A mosolya elvarázsolt. Soha nem láttam még ilyen szép mosolyt. - Grace! Itt vagy?

- Persze. Csak elbambultam.

- Én meg már azt hittem megfagytál.

- Csak szeretnéd. - épp emeltem a kezem a hóhoz, hogy hógolyót gyúrhassak, de megfogta a kezemet és előbukkantak a csuklómon lévő vágások. Hirtelen elhúztam, a csuklómra húztam a kabátot, felálltam, s hazafele kezdtem futni.

- Grace! - kiáltott utánam, de nem álltam meg.

Berohantam a házba, sírva szaladtam fel a szobámba. Levetődtem az ágyamra, s csak sírtam. Nem akartam, hogy meglássa, hogy bárki is megtudja a családomon és pár barátomon kívül. Pár perc után kopogtattak az ajtómon.

- Hagyj békén!

- Grace, engedj be kérlek. - nem szóltam semmit, s benyitott. A fal felé fordítottam az arcomat, hogy ne lássa könnyeimet. - Mik azok a csuklódon?

- Semmi közöd hozzá. - közöltem ridegen.

- Ne zárkózz el. Hadd segítsek. - felültem, s szembe néztem vele.

- Harry, te csak ne akarj segíteni. Nem tudsz semmit se rólam, az életemről, arról, mit és hogyan éltem át. Szóval ne akarj segíteni. Most pedig menj el, kérlek.

- Rendben. Ha kellek, tudod, hol keress. - s ezzel kiment.

Miért taszítom el azokat, az embereket, akik segíteni akarnak? Az első segítséget se fogadtam el senkitől. Nem akartam tudomást venni a világról.

Este gyorsan elaludtam.