26.rész

Egy ideig még beszélgettünk, meséltem neki közös emlékeket, de nem ment az emlékezés.

- Grace, gyere. Az orvos azt mondta, hogy pihennie kell Danielnek. - kukkantott be Harry az ajtón.

- Ő...Harry?

- Igen. Ő a barátom. - ezen elmosolyodtam, ahogy Ő is meg Daniel is. - Na, de megyek. Majd holnap újra jövünk! - figyelmeztettem.

- Reméltem is. - halványan mosolygott.

- Minden rendben lesz, tudod. - kacsintottam. Kisétáltam a kórházi szoba ajtaján Harry-vel az oldalamon. Beszálltunk a Range Roverjébe, én behelyezkedtem az anyós ülésen, feltettem a lábaim és bezárkóztam. Nem volt kedvem beszélni, sőt inkább a semmit csináltam volna. A fejemből néztem ki egy darabig a mellettünk elhaladó autók összefolytak, a fák, emberek összemosódtak.

Amikor megálltunk, felültem, körbenéztem, és rá kellett eszméljek, hogy nem hazaérkeztem. Pedig milyen jó lett volna.  Ahogy kiszálltam, éreztem magamon pár esőcseppet. Gyorsan befutottam az eresz alá, míg Harry elrendezte a kocsiját. Körbenéztem a környéken, és egyáltalán nem volt ismerős. Nem volt ijesztő, egy hagyományos angol utca volt tele házzal és olyan autókkal, mint Harry-é, de nem mondanám, hogy az „elit” környékhez hasonlított.

- Hol vagyunk, Harry?

- Majd meglátod. - rám kacsintott, megfogta a kezem, s behúzott a hatalmas szürke épületbe. Belülről nem pont ilyennek képzeltem. Barátságos, melegséget árasztó, kedves kis tér fogadott. Leginkább a bézs és a barna szín dominált, de néhol megjelent a piros is. Olyan volt, mint egy recepció, de mégse. Harry odaintett a lánynak, aki a pult mögött ült, ő elmosolyodott, visszaintegetett majd elpirult, amikor Harry rámosolygott. Eszméletlen, hogy akár egy mosollyal mennyire zavarba tudja hozni a lányokat, hölgyeket. Beszálltunk a liftbe, felmentünk a 4. emeletre, ott pedig egy kisebb szobába vezetett.

- Most már mondd meg, hogy hol vagyunk, Harry! - akaratoskodtam, hiszen sose jártam meg ebben a szobában.

- Ülj le ide.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdé... - majd elcsitított az ujjával. Elhallgattam, s kíváncsian figyeltem, hogy mit csinál. Egy kis időre eltűnt az ajtó mögött, majd mikor visszatért egy kotta volt a kezében, vagy csak szöveg, nem tudom nem láttam pontosan. don't let me go.. Leült velem szembe a zongorához, és leütött egy billentyűt, és az a hang, amit kiadott végig futott a testemen. Jó volt hallani a zongora hangját. Pár napja nem is nyúltam a zongorához. A hangok egyre erőteljesebbek és hangosabbak lettek. Nem sejtettem miről fog szólni a dal, sőt, de valahogy biztos voltam abban, hogy valami olyasmiről, ami a nemrég bekövetkezett veszekedésünkhöz kapcsolódik. Ezelőtt meg sose hallottam zongorázni Harry-t, így új és érdekes volt számomra ez a dolog, de a szám üzenetét is kivettem. A vége fele előbuggyant egy pár könnyem, főleg amikor ehhez a részhez ért: "..seems like these days I watch you from a far just trying to make you understand..".

Majd mikor az utolsó sorhoz ért, én is vele énekeltem: "..Cause I'm tired of sleeping alone." Felnézett, rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam rá.

- Na, mit gondolsz? - szegezte nekem a kérdést, mikor már az utolsó hang a zongorán elhallgatott.

- Csodálatos.

- Ennyi? - felém közeledett. Odahajolt hozzám, a kezeit a combomra helyezte, és a fülembe súgta: - Csak ennyi? - a szőr felállt a karomon, a hideg végig futkosott az egész testemben.

- Elképesztően csodálatos volt. - nevettem fel halkan. Ő is belenevetett a fülembe, jó volt újra hallani a dörmögését a fülemben. Úgy éreztem, mintha nem lenne ennél szebb dolog a világon, hogy ennél jobb már semmi nem lehetne.

- Na azért. - mosolyogtunk egymásra, szerelmesen. Végre kimertem mondani ezt a szót - még ha csak gondolatba is - és én most érzem, tudom, hogy Ő az.

Ezt az idillt az SMS hangom zavarta meg. Lassan elhúzódtam Harrytől, felkaptam a telefonom, és megnyitottam az üzenetet.

'Szia Claire! Tudunk találkozni? Sürgős. M'

De jó, hogy az emberek mindig akkor tudnak belépni az életünkbe, amikor nincs szükségünk rájuk.

- Ki az?

- Őőő..senki, de el kell mennem. Majd hívlak. - kaptam fel a kabátom, táskám és tárcsázni kezdtem egy taxi számot.

- Hova? De hát annyi mindent terveztem mára..

- Ígérem, bepótoljuk.

- Legalább hadd vigyelek el.

- Nem kell, mindjárt jön a taxi. - adtam az arcára két puszit, de ő elkapott, s adott egy hosszú csókot, majd elszakadtunk, és rohanni kezdtem a lift felé. Mivel a lift lassú volt, inkább a lépcsőt választottam a legjobb megoldásnak. Gyorsan leértem, a taxi már várt rám, gyorsan behuppantam és bemondtam a címet.

- A polgármesteri hivatalhoz kérném. - kifújtam a levegőt, de a taxi sofőr csak nézett. - Tessék?

- A polgármesteri hivatalhoz? Maga?

- Miért? Én nem mehetek oda? Kérem szépen taposson bele, mert elkések.

- Elnézést, máris.

- Köszönöm.

A taxi elindult, én meg utat engedtem a gondolataimnak. Igazából minden tökéletes...lett volna. Ha a bátyám mindenre emlékezne, a másik bátyám élne, na meg ha Tiffany meg Marc nem zaklatna soha többet. Harry volt az egyetlen biztos pont az életemben per pillanat, vagyis nem tudnék senki mást mondani. Ő az akit soha nem akarok elveszíteni. Mellette tökéletesnek érzem magam. Gondolatmenetemet egy SMS hang zavarta meg.

'Hol vagy? Siess! M.' - Mi ennyire sürgős? gondoltam.

'Pár perc.'

Amint megállt a taxis, kifizettem, és elhagytam a taxi hátsó ülését sietősen. Fellépkedtem a lépcsők fokain, a nagy ajtó előtt álltam majd nagy bátorságot vettem és bekopogtam. A polgármester inasa nyitotta ki, már elég jól ismertem, mivel régen sokat jártam ide.

- Ms. Mack.

- Jó napot James. Marc itthon van?

- Igen, már várta magát. Jöjjön csak be. - nem sokat változott belülről. Ahogy beléptem egy hall fogadott, ahol a több ezer éves csillár lógott le a plafonról, a talapzat csempékből állt, és egy lépcső vezetett fel a hálószobákhoz, meg a többi lakrészhez. A hall közepén egy fa asztal állt, amin egy vázában volt pár szál virág. Megfordultam, megköszöntem James-nek, hogy beengedett és rohantam fel a lépcsőn. Az emeletre felérve jobbra elhelyezkedő folyosón mentem végig, majd az ötödik ajtón kopogtam be.

- Gyere. – bekukkantottam a fejemmel, s észrevettem, hogy éppen telefonál. – Nem…csinálj vele valamit, nem hagyhatjuk, hogy így végződjön…keresd meg és kérd számon…igen…nem, most jött meg…majd hívlak, addig is puszi. – majd letette a telefont, és felém fordult a gurulós székében rám meresztve nagy szemeit és hatalmas colgate vigyorát, amitől legszívesebben odahánytam volna a szőnyegre.

- Puszi?! Még fejlődhetnek az emberek? Nem is tudtam…

- Jaj, drága, Grace…még mindig olyan makacs vagy, mint régen. Úgy látszik egyes emberek nem tudnak változni.

- Hát, ahogy látom neked is csak az elköszönés a változás...más nem nagyon. – felállt a székéből, és elindult felém. Már reflexből hátráltam egy lépést.

- Grace, Grace…miért futsz el előlem?

- Nem futok el, csak meghátrálok. Na, miért hívtál ide ilyen gyorsan? Mi volt olyan sürgős?

- Hova rohansz? Tán vár a nagy szerelmed, Harry Styles?

- Mit tudsz te a szerelemről?

- A szerelem nem nekem való.

- Igen, ezt már bebizonyítottad. Nem is egyszer. – azt hittem lassan felrobbanok a dühtől, hogy itt játszadozik velem.

- Na, gyere ülj le. – megfogta a kezem és az asztal másik végén lévő székhez vezetett. Elhúztam a kezem.

- Én is oda tudok menni, képzeld. – kopogtattak.

- Tessék? – kinyílt az ajtó, és a polgármester dugta be a fejét az ajtón. – Igen, apám?

- Grace? Te vagy az? Jaj, de jó látni.

- Jó napot kívánok.

- Csak hallottam James-től, hogy látogatód jött és gondoltam benézek. De nem is zavarok tovább. Beszélgessetek csak. – ezzel kivonult a helységből.

- Marc, mondjad már miért kellett iderohannom egy romantikus pillanat közben. – emeltem fel a hangom, mert már nem bírtam, hogy itt húzza az időt.

- Segítened kell. Nagy szarban vagyok. - lefagytam. Segítség? Minek kér tőlem segítséget? Mi történhetett?