25.rész

Daniel kórházi ágya mellett ültem, s néztem ki a fejemből. Elgondolkodtam azon, amit Louis mondott. Meg kéne próbáljam. Harry nem olyan ember, akiket ismertem előtte. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, amikor hirtelen valaki megfogta a vállamat, és egy kávét nyújtott nekem, kicsit megijedtem.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit. Hogy van? Mit mondanak az orvosok?

- Még mindig nem tudnak semmit. Fogalmuk sincs, hogy mikor kel fel.

- Fel fog ébredni, remélem, tudod.

- Nagyon remélem.

- Hol vannak a szüleid?

- Hazamentek, hogy hozzanak be Danielnek ruhákat, amit nem tudom minek, de ők azt mondták, hogy bármikor felkelhet, és nem lesz itt ruhája, akkor mibe fogjuk hazavinni? Rájuk hagytam.

- Nézd el nekik, Grace. Biztos nagyon megviseli őket ez a dolog. Hiszen ő már a második gyerekük.

- Igen, tudom.

- Amúgy beszélni akartam veled.

- Igen? Mivel kapcsolatban?

- Amit tegnap mondtál…

- Mi van vele?

- Nagyon sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetekbe kerültél.

- Megbeszélhetnénk ezt otthon?

- Persze.

1 órával később meg is érkeztek a szüleim, így mi elmentünk Harry-vel. Nem nagyon bírtam a kórházi szagot. Minden koszos volt – na, persze, nem szó szerint volt koszos az egész épület -, sok beteg ember feküdt benn, s ez engem mély depresszióba küldött néha.

Az autóban nem sokat beszéltünk, leginkább a csend uralkodott. Csak a mellettünk elhaladó autók zaját hallottuk. Munkába siető emberek mentek be vagy épp jöttek kifele a metró állomásról, az egyik kávézó épp akkor nyitott ki, szóval a nyüzsgés elkezdődött. Na, nem mintha London nem lenne éjjel-nappal kivilágítva, meg nem lennének az utcákon emberek, akik zajonganak, de így szerettem Londont. Lehet nekem egy békés, kis város kellett volna, de tudtam, hogy egyszerűen képtelen lennék elhagyni Londont.

Elővettem a kulcsaimat, kiszálltunk a kocsiból, s az ajtó felé vettük az irányt. Egy kicsit, lehet, hogy féltem a most következő beszélgetéstől, mert tegnap éjjel nem tudtuk befejezni, hisz anya hívott, hogy menjünk be a kórházba.

- Mit beszéltél tegnap Louis-val? - kérdeztem.

- Hogy érted?

- Azt mondta, hogy azt mesélted neki, hogy együtt vagyunk.

- Ilyet nem mondtam.

- Akkor? - láttam az arcán a zavarodottságot, majd lassan beugrott neki, hogy Louis miért mondott ilyet.

- Ahj. Tegnap nagyon dühös voltam, és elmondtam neki mindent. Hogy ''titokban járunk vagy jártunk'' nem tudom, meg hogy egyszer-kétszer már voltunk együtt.

- Aha.

- Ugye nem baj?

- Dehogy. Nem izgat nagyon, csak akartam tudni. - helyezkedni kezdtem a kanapén. - Miről akartál beszélni a kórházban?

- Semmi, semmi.

- Aha. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett megtudnod. - utaltam a tegnap estére.

- Nem volt semmi baj az időzítéssel.

- De legalább most már tudod, hogy miért hívnak lotyónak. - felálltam, mert már kényelmetlen volt az ülés, s a konyha felé indultam. Az amerikai konyhás elrendezésnek köszönhetően volt közöttünk pár méter. Ő az asztal egyik oldalán, én meg a másik oldalán álltam narancslét töltve magamnak.

- Nem vagy lotyó.

- Jaj, ne mondd nekem, hogy egyszer se fordult meg a fejedben ez a szó, amióta tudod.

- Nem mondom. - megálltam a töltésbe, meredten néztem rá. - De tudom, hogy most már nem ilyen vagy. Ismerlek.

- Ismersz? Aha. - megkerültem az asztalt, s kifele mentem a konyhából.

- Igen, Grace, ismerlek. - megfordult, utánam jött, s elkapta a kezem. - És akármennyire is próbálod letagadni, tudod, hogy így van.

- Nem próbálom letagadni, hanem tudom, hogy így van. Nem ismersz.

- Dehogynem ismerlek. - egymással szembe fordultunk, levegőt szaggatva vettük, szívünk hevesen dobott, egyszerre. - Ismerem minden egyes porcikádat, minden egyes testrészedet, minden mozdulatodat, minden érintésed, csókodat, pillantásodat, nevetésedet, mosolyodat. Tudom, mikor vagy magad alatt, mikor kell társaság, mikor kell magadra hagyni téged. Tudom, hogy mikor érdekel valami, tudom, hogy mikor nem. Ismerem minden hobbidat, s azokat is, amiket nem szeretsz. Szeretem, amikor a szádat harapdálod, meg az ujjaiddal össze-vissza babrálsz, ha ideges vagy, mint most is. És szeretem, hogy olyan érzéseket tudok kiváltani belőled, amiket senki más eddig nem tudott. Most már elhiszed, hogy ismerlek? - alig jutottam szavakhoz. Ott álltam előtte, némán, megbénulva, mint egy hülye gyerek. A hideg-meleg felváltva jártak át, s volt, hogy egyszerre. A szívem még mindig úgy dobogott, mintha ki akar szakadni, kitörni, a nyelvemből meg egy csomót kötöttek volna. Nem tudtam összehozni egy rendes választ, mondatot. Csak nyögtem, ööö-ztem. – Kérlek, mondj valamit, mert itt fogok elpusztulni. – elnevettük magunkat.

- Sajnálom.

- Sajnálod? Mit? Ugye nem akarsz visszautasítani?

- Jaj, nem, dehogy. Sajnálom, hogy nem válaszoltam azonnal, de…ez..ez..hihetetlen. Hogy tudsz rólam ennyi mindent?

- Ez legyen az én titkom.

- Ha a magánnyomozó a titok, akkor…

- Dehogyis. Ennyire nem süllyednék le. Megfigyeltelek. Mindent akartam rólad tudni, és, mivel te nem beszéltél ezért figyeltem rád. – szemeit mélyen az enyémbe helyezte, s nem engedett. Már nem fogta a kezem, de egyszerűen képtelen voltam mozdulni bármerre is. A zöld szeme, ahogy rám nézett, ahogy megfogott a tekintetével HIHETETLEN volt.

- Ilyet még soha senki nem mondott.

- Nem is vagyok az a senki.

- Ezt én is tudom már. Tényleg – beleharaptam a számba - szeretsz? – nem tudom miért féltem megkérdezni, hisz nyilvánvaló volt a válasz ezek után, de hallanom kellett.

Rám mosolygott, kezei közé vette az arcomat: - Szeretlek. Mindvégig szerettelek, és szeretni is foglak. – mosolyra húztam számat, majd megcsókolt. Az első csók. Az első „mint szerelmesek” csókunk. Soha nem éreztem magam ennél felszabadultabbnak, gyengédnek, magabiztosnak, de legfőképp szerelmesnek. Ha belegondolok sose csókolóztunk ezelőtt, és ez szintén megmosolyogtatott egy kicsit. Miután elszakadtunk egymástól, Harry rám nézett, mintha várna valamit. És nagyon is jól tudtam mit vár.

- N-nem..tudom még kimondani, sajnálom. Tudod, hogy nagyon kedvellek – fú, de furcsán hangzik ez így kimondva -, de nekem ehhez idő kell.

Halványan rám mosolygott, csak épp annyira, hogy a gödröcskéi láttatni engedjék magukat: - Megértem. Nem siettetlek.

- Köszönöm.

A kanapén egymás mellett ültünk ismét. Én felhúztam a lábaimat, s körbe fogtan őket, fejemet pedig a térdeimre helyeztem. Harry engem nézett. Nem azok a hideg, szúrós szemek fogadtak – ahogy felemeltem a fejem, hanem kedves, együtt érző szemek, s mosoly. Ez megnyugtatott. Hátradőlt mellém, majd a karjait körém fonta, és jó szorosan ölelt, mintha féltene elveszíteni. Ismét.  – És az…álomfogó tetkód hogy kapcsolódik ehhez az egészhez?

- Emlékszel, amikor a szállodában mondtam, hogy volt egy álomfogó az ágyam fölött?

- Igen, de azt már nem mondtad el, hogy hol van most.

- Az álomfogó egy nagyon régi jelkép. A rossz álmokat elfogja, a jók meg átjutnak a nyílásokon. – felhúztam a pólóm, s a tetkómon mutattam a helyet. – Az indián törzsek kezdték el készíteni, majd szépen lassan elterjedt az egész világban. Ez a hagyomány úgy tartja, hogy amikor gyermek az ember, akkor megvédi őket a rémálmoktól. De ez az anyag, amiből készül egy idő után kiszárad, s ez jelzi azt, hogy a gyermek átlépett a felnőttkorba. Mielőtt megkérdeznéd, igen, még kiskoromban kaptam a bátyáméktól az álomfogót. Nagyon sok rémálmom volt, és úgy gondolták, hogy ez segíteni fog. Majd abban az évben, amikor volt az autóbaleset, elszáradt a fa. Adam mesélt nekem erről a hagyományról, hiszen ő ilyenekről tanult, s mindene voltak az indiánok.

- Miért nem vettél egy másikat?

- Nem tudom. Sose gondoltam még rá. Úgy döntöttem, hogy elfogadom a felnőttkorba lépést, de nagyon hiányzott, ezért gondoltam magamra tetováltatom. Adam halála után jött ez az ötlet. Úgy gondoltam, hogy így is elfogja a rossz álmokat. Tudom hülyeség, de nekem ez így jó. Így akármikor ránézek, eszembe jutnak a régi idők.

- Dehogy hülyeség. Ha neked ez így jó, akkor így kell lennie. – rám mosolygott. – Erm..szeretnék mutatni neked valamit.

- Oh. Okés, most?

- Igen, de a lakásomon van az, ami kell ahhoz, amit mutatni akarok. – elnevettem magam. – Ahj, nem érted?

- De, értem. De, akkor is vicces volt, ahogy összeraktad a mondatot. Imádom, amikor lassan beszélsz. – mindketten megálltunk a mozgásunkban. Harry közelebb jött, a szánkat alig választotta már el valami, majd megcsörrent a telefonom. Megnéztem a kijelzőt: Apa. – Bocsi, de Apa az.

- Jaj, persze.

- Szia. – Igen? – Most? – Úristen! – Megyek, rohanok! – Várj, vigyek valamit? – Ja, jó, akkor hamarosan! – s letettem a telefont. Harry-re néztem, arcom széles mosolyra húzódott. – Daniel felébredt. Még homályos neki minden, de felébredt! – ujjongtam.

- Mi történt? - kérdezte Harry.

- Daniel felkelt. Azonnal be kell menjek hozza. - össze- visszakapkodtam.

- Grace, Grace....nyugi. Segítek. - összepakoltunk pár cuccot, s lassan úton voltunk a kórház fele. Nagyon ideges és izgatott voltam az egész út alatt. - Ideges vagy? - Harry észrevette, hogy az ujjaimmal doboltam.

- Annyira nem, inkább örülök s kíváncsi vagyok.

Gyorsan odaértünk a kórházhoz, en szinte kiugrottam a kocsiból, s szaladtam be a kórházba, mint egy őrült, de egy boldog őrült. Harry lassan, komótosan lépkedett mögöttem.

Berontottam a szobába egy nagy mosollyal az arcomon.

- Daniel?

- Ő az?! - kérdezte Daniel anyutól.

- Mi van? Ki?

- Igen, ő az. - mosolygott halványan, de látni lehetett rajta, hogy nem igazi.

- Mi? Mi van? - értetlenkedtem.

- Grace? Gyere ide. - mosolygott. Odaleptem, megölelt, de valami furcsa volt. Nem az a régi, gyere-ide-hugi-kapsz-egy-nagy-olelest-meg-szeretet oleles volt. Semmi érzelem nem volt benne.

- Grace, beszelhetnénk? - kísért ki az ajtón apa.

- Mi a baja Danielnek? Miért viselkedik így? - faggattam apát.

- Grace, ülj le.

- Dehogy ülök le. Mondjad mar mi a baja! - szinte mar üvöltöttem vele.

- Nem emlékszik semmire. - ledöbbentem. Lábaim megremegtek, s ki is ''szaladtak'' alólam. Hirtelen lehuppantam a székre, magam elé meredve.

- Mi az, hogy nem emlékszik semmire? De hogy? Miért?

- Az orvosok azt mondjak, hogy ez általános, de egy idő után visszajön neki minden. De lehet, hogy.. - itt mar neki is elcsuklott a hangja, s ereztem, hogy nehezen tartja vissza a sírást.

- Hogy?

- Hogy soha. - eltört a mécses. Nem azt mondom, hogy nem örültem mert életben van, mert igen nagyon is. De, az hogy talán örökre elvesztett minden emléket az borzasztó.

Nem sok mindent észleltem, de amikor ismét felnéztem apa helyen Harry állt. Lassan letelepedett mellem, magához húzott, s tovább sírtam a vállába. Egyre csak nyugtatgatott, kisebb nagyobb sikerekkel. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a sírást.

Egy 20 perc elteltével letöröltem a szemem, megmosakodtam, es bementem Danielhez. Újra.

Nem tudnám leírni azt, amit akkor ereztem. Ahogy beleptem a szobába az ágyához mentem. Ram mosolygott, megfogta a kezem, de egy könnycsepp lehullott az arcomról. Beleneztem a szemébe, es nem láttam semmit. Nem láttam azt a felhőtlen örömöt, amit ezelőtt; nem láttam a huncutságot bennük; az emlékeket; az együtt töltött időket; nem láttam bennük a szeretetet. Képtelen voltam a szemébe nézni. Egyszerűen összetört legbelül az a tudat, hogy semmire se emlékszik. Hallottam, ahogy a szívem ezer darabra törik, a tudom megtelik levegővel, s fajdalommal.

- Sajnálom. - szolalt meg, mikor mindenki elhagyta a szobát, s csak mi maradtunk, ketten.

Hirtelen odakaptam a fejem. - Tessék?

- Sajnálom, hogy nem emlékszek. Latom rajtad, s rajtuk - mutatott a folyosó fele - hogy nagyon szenvedtek.

- El nem tudod képzelni mennyire. De, vissza fog jönni minden, ebben biztos vagyok. - erőltettem magamra egy mosolyt, majd o ezt viszonozta.

*** még nem biztos, hogy ez lesz utolsó előtti, meglátom, hogy jön majd ki :)