Daniel
kórházi ágya mellett ültem, s néztem ki a fejemből. Elgondolkodtam azon, amit
Louis mondott. Meg kéne próbáljam. Harry nem olyan ember, akiket ismertem
előtte. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, amikor hirtelen valaki
megfogta a vállamat, és egy kávét nyújtott nekem, kicsit megijedtem.
- Köszönöm.
- Igazán nincs
mit. Hogy van? Mit mondanak az orvosok?
- Még mindig
nem tudnak semmit. Fogalmuk sincs, hogy mikor kel fel.
- Fel fog
ébredni, remélem, tudod.
- Nagyon
remélem.
- Hol vannak a
szüleid?
- Hazamentek,
hogy hozzanak be Danielnek ruhákat, amit nem tudom minek, de ők azt mondták,
hogy bármikor felkelhet, és nem lesz itt ruhája, akkor mibe fogjuk hazavinni?
Rájuk hagytam.
- Nézd el
nekik, Grace. Biztos nagyon megviseli őket ez a dolog. Hiszen ő már a második
gyerekük.
- Igen, tudom.
- Amúgy
beszélni akartam veled.
- Igen? Mivel
kapcsolatban?
- Amit tegnap
mondtál…
- Mi van vele?
- Nagyon
sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetekbe kerültél.
- Megbeszélhetnénk
ezt otthon?
- Persze.
1 órával
később meg is érkeztek a szüleim, így mi elmentünk Harry-vel. Nem nagyon bírtam
a kórházi szagot. Minden koszos volt – na, persze, nem szó szerint volt koszos
az egész épület -, sok beteg ember feküdt benn, s ez engem mély depresszióba
küldött néha.
Az autóban
nem sokat beszéltünk, leginkább a csend uralkodott. Csak a mellettünk elhaladó
autók zaját hallottuk. Munkába siető emberek mentek be vagy épp jöttek kifele a
metró állomásról, az egyik kávézó épp akkor nyitott ki, szóval a nyüzsgés
elkezdődött. Na, nem mintha London nem lenne éjjel-nappal kivilágítva, meg nem
lennének az utcákon emberek, akik zajonganak, de így szerettem Londont. Lehet
nekem egy békés, kis város kellett volna, de tudtam, hogy egyszerűen képtelen
lennék elhagyni Londont.
Elővettem a kulcsaimat, kiszálltunk
a kocsiból, s az ajtó felé vettük az irányt. Egy kicsit, lehet, hogy féltem a
most következő beszélgetéstől, mert tegnap éjjel nem tudtuk befejezni, hisz
anya hívott, hogy menjünk be a kórházba.
- Mit beszéltél tegnap Louis-val? -
kérdeztem.
- Hogy érted?
- Azt mondta, hogy azt mesélted
neki, hogy együtt vagyunk.
- Ilyet nem mondtam.
- Akkor? - láttam az arcán a
zavarodottságot, majd lassan beugrott neki, hogy Louis miért mondott ilyet.
- Ahj. Tegnap nagyon dühös voltam,
és elmondtam neki mindent. Hogy ''titokban járunk vagy jártunk'' nem tudom, meg
hogy egyszer-kétszer már voltunk együtt.
- Aha.
- Ugye nem baj?
- Dehogy. Nem izgat nagyon, csak
akartam tudni. - helyezkedni kezdtem a kanapén. - Miről akartál beszélni a
kórházban?
- Semmi, semmi.
- Aha. Sajnálom, hogy ilyen
körülmények között kellett megtudnod. - utaltam a tegnap estére.
- Nem volt semmi baj az
időzítéssel.
- De legalább most már tudod, hogy
miért hívnak lotyónak. - felálltam, mert már kényelmetlen volt az ülés, s a
konyha felé indultam. Az amerikai konyhás elrendezésnek köszönhetően volt
közöttünk pár méter. Ő az asztal egyik oldalán, én meg a másik oldalán álltam
narancslét töltve magamnak.
- Nem vagy lotyó.
- Jaj, ne mondd nekem, hogy egyszer
se fordult meg a fejedben ez a szó, amióta tudod.
- Nem mondom. - megálltam a
töltésbe, meredten néztem rá. - De tudom, hogy most már nem ilyen vagy.
Ismerlek.
- Ismersz? Aha. - megkerültem az
asztalt, s kifele mentem a konyhából.
- Igen, Grace, ismerlek. -
megfordult, utánam jött, s elkapta a kezem. - És akármennyire is próbálod
letagadni, tudod, hogy így van.
- Nem próbálom letagadni, hanem
tudom, hogy így van. Nem ismersz.
- Dehogynem ismerlek. - egymással
szembe fordultunk, levegőt szaggatva vettük, szívünk hevesen dobott, egyszerre.
- Ismerem minden egyes porcikádat, minden egyes testrészedet, minden
mozdulatodat, minden érintésed, csókodat, pillantásodat, nevetésedet,
mosolyodat. Tudom, mikor vagy magad alatt, mikor kell társaság, mikor kell
magadra hagyni téged. Tudom, hogy mikor érdekel valami, tudom, hogy mikor nem.
Ismerem minden hobbidat, s azokat is, amiket nem szeretsz. Szeretem, amikor a
szádat harapdálod, meg az ujjaiddal össze-vissza babrálsz, ha ideges vagy, mint
most is. És szeretem, hogy olyan érzéseket tudok kiváltani belőled, amiket
senki más eddig nem tudott. Most már elhiszed, hogy ismerlek? - alig jutottam
szavakhoz. Ott álltam előtte, némán, megbénulva, mint egy hülye gyerek. A
hideg-meleg felváltva jártak át, s volt, hogy egyszerre. A szívem még mindig
úgy dobogott, mintha ki akar szakadni, kitörni, a nyelvemből meg egy csomót
kötöttek volna. Nem tudtam összehozni egy rendes választ, mondatot. Csak
nyögtem, ööö-ztem. – Kérlek, mondj valamit, mert itt fogok elpusztulni. –
elnevettük magunkat.
- Sajnálom.
- Sajnálod? Mit? Ugye nem akarsz
visszautasítani?
- Jaj, nem, dehogy. Sajnálom, hogy
nem válaszoltam azonnal, de…ez..ez..hihetetlen. Hogy tudsz rólam ennyi mindent?
- Ez legyen az én titkom.
- Ha a magánnyomozó a titok, akkor…
- Dehogyis. Ennyire nem süllyednék
le. Megfigyeltelek. Mindent akartam rólad tudni, és, mivel te nem beszéltél
ezért figyeltem rád. – szemeit mélyen az enyémbe helyezte, s nem engedett. Már
nem fogta a kezem, de egyszerűen képtelen voltam mozdulni bármerre is. A zöld
szeme, ahogy rám nézett, ahogy megfogott a tekintetével HIHETETLEN volt.
- Ilyet még soha senki nem mondott.
- Nem is vagyok az a senki.
- Ezt én is tudom már. Tényleg –
beleharaptam a számba - szeretsz? – nem tudom miért féltem megkérdezni, hisz
nyilvánvaló volt a válasz ezek után, de hallanom kellett.
Rám mosolygott, kezei közé vette az
arcomat: - Szeretlek. Mindvégig szerettelek, és szeretni is foglak. – mosolyra
húztam számat, majd megcsókolt. Az első csók. Az első „mint szerelmesek”
csókunk. Soha nem éreztem magam ennél felszabadultabbnak, gyengédnek,
magabiztosnak, de legfőképp szerelmesnek. Ha belegondolok sose csókolóztunk
ezelőtt, és ez szintén megmosolyogtatott egy kicsit. Miután elszakadtunk
egymástól, Harry rám nézett, mintha várna valamit. És nagyon is jól tudtam mit
vár.
- N-nem..tudom még kimondani,
sajnálom. Tudod, hogy nagyon kedvellek – fú, de furcsán hangzik ez így
kimondva -, de nekem ehhez idő kell.
Halványan rám mosolygott, csak épp
annyira, hogy a gödröcskéi láttatni engedjék magukat: - Megértem. Nem
siettetlek.
- Köszönöm.
A kanapén egymás mellett ültünk
ismét. Én felhúztam a lábaimat, s körbe fogtan őket, fejemet pedig a térdeimre
helyeztem. Harry engem nézett. Nem azok a hideg, szúrós szemek fogadtak – ahogy
felemeltem a fejem, hanem kedves, együtt érző szemek, s mosoly. Ez
megnyugtatott. Hátradőlt mellém, majd a karjait körém fonta, és jó szorosan
ölelt, mintha féltene elveszíteni. Ismét.
– És az…álomfogó tetkód hogy kapcsolódik ehhez az egészhez?
- Emlékszel, amikor a szállodában
mondtam, hogy volt egy álomfogó az ágyam fölött?
- Igen, de azt már nem mondtad el,
hogy hol van most.
- Az álomfogó egy nagyon régi jelkép.
A rossz álmokat elfogja, a jók meg átjutnak a nyílásokon. – felhúztam a pólóm,
s a tetkómon mutattam a helyet. – Az indián törzsek kezdték el készíteni, majd
szépen lassan elterjedt az egész világban. Ez a hagyomány úgy tartja, hogy
amikor gyermek az ember, akkor megvédi őket a rémálmoktól. De ez az anyag,
amiből készül egy idő után kiszárad, s ez jelzi azt, hogy a gyermek átlépett a
felnőttkorba. Mielőtt megkérdeznéd, igen, még kiskoromban kaptam a bátyáméktól
az álomfogót. Nagyon sok rémálmom volt, és úgy gondolták, hogy ez segíteni fog.
Majd abban az évben, amikor volt az autóbaleset, elszáradt a fa. Adam mesélt
nekem erről a hagyományról, hiszen ő ilyenekről tanult, s mindene voltak az
indiánok.
- Miért nem vettél egy másikat?
- Nem tudom. Sose gondoltam még rá.
Úgy döntöttem, hogy elfogadom a felnőttkorba lépést, de nagyon hiányzott, ezért
gondoltam magamra tetováltatom. Adam halála után jött ez az ötlet. Úgy
gondoltam, hogy így is elfogja a rossz álmokat. Tudom hülyeség, de nekem ez így
jó. Így akármikor ránézek, eszembe jutnak a régi idők.
- Dehogy hülyeség. Ha neked ez így
jó, akkor így kell lennie. – rám mosolygott. – Erm..szeretnék mutatni neked
valamit.
- Oh. Okés, most?
- Igen, de a lakásomon van az, ami
kell ahhoz, amit mutatni akarok. – elnevettem magam. – Ahj, nem érted?
- De, értem. De, akkor is vicces
volt, ahogy összeraktad a mondatot. Imádom, amikor lassan beszélsz. –
mindketten megálltunk a mozgásunkban. Harry közelebb jött, a szánkat alig
választotta már el valami, majd megcsörrent a telefonom. Megnéztem a kijelzőt:
Apa. – Bocsi, de Apa az.
- Jaj, persze.
- Szia. – Igen? – Most? – Úristen! –
Megyek, rohanok! – Várj, vigyek valamit? – Ja, jó, akkor hamarosan! – s
letettem a telefont. Harry-re néztem, arcom széles mosolyra húzódott. – Daniel felébredt.
Még homályos neki minden, de felébredt! – ujjongtam.
-
Mi történt? - kérdezte Harry.
-
Daniel felkelt. Azonnal be kell menjek hozza. - össze- visszakapkodtam.
-
Grace, Grace....nyugi. Segítek. - összepakoltunk pár cuccot, s lassan úton
voltunk a kórház fele. Nagyon ideges és izgatott voltam az egész út alatt. -
Ideges vagy? - Harry észrevette, hogy az ujjaimmal doboltam.
-
Annyira nem, inkább örülök s kíváncsi vagyok.
Gyorsan
odaértünk a kórházhoz, en szinte kiugrottam a kocsiból, s szaladtam be a
kórházba, mint egy őrült, de egy boldog őrült. Harry lassan, komótosan
lépkedett mögöttem.
Berontottam
a szobába egy nagy mosollyal az arcomon.
-
Daniel?
- Ő az?! - kérdezte Daniel anyutól.
-
Mi van? Ki?
-
Igen, ő az. - mosolygott halványan, de látni lehetett rajta, hogy nem igazi.
-
Mi? Mi van? - értetlenkedtem.
-
Grace? Gyere ide. - mosolygott. Odaleptem, megölelt, de valami furcsa volt. Nem
az a régi, gyere-ide-hugi-kapsz-egy-nagy-olelest-meg-szeretet oleles volt.
Semmi érzelem nem volt benne.
-
Grace, beszelhetnénk? - kísért ki az ajtón apa.
-
Mi a baja Danielnek? Miért viselkedik így? - faggattam apát.
-
Grace, ülj le.
-
Dehogy ülök le. Mondjad mar mi a baja! - szinte mar üvöltöttem vele.
-
Nem emlékszik semmire. - ledöbbentem. Lábaim megremegtek, s ki is ''szaladtak''
alólam. Hirtelen lehuppantam a székre, magam elé meredve.
-
Mi az, hogy nem emlékszik semmire? De hogy? Miért?
-
Az orvosok azt mondjak, hogy ez általános, de egy idő után visszajön neki
minden. De lehet, hogy.. - itt mar neki is elcsuklott a hangja, s ereztem, hogy
nehezen tartja vissza a sírást.
-
Hogy?
-
Hogy soha. - eltört a mécses. Nem azt mondom, hogy nem örültem mert életben
van, mert igen nagyon is. De, az hogy talán örökre elvesztett minden emléket az
borzasztó.
Nem
sok mindent észleltem, de amikor ismét felnéztem apa helyen Harry állt. Lassan
letelepedett mellem, magához húzott, s tovább sírtam a vállába. Egyre csak
nyugtatgatott, kisebb nagyobb sikerekkel. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni
a sírást.
Egy
20 perc elteltével letöröltem a szemem, megmosakodtam, es bementem Danielhez. Újra.
Nem
tudnám leírni azt, amit akkor ereztem. Ahogy beleptem a szobába az ágyához
mentem. Ram mosolygott, megfogta a kezem, de egy könnycsepp lehullott az arcomról.
Beleneztem a szemébe, es nem láttam semmit. Nem láttam azt a felhőtlen örömöt,
amit ezelőtt; nem láttam a huncutságot bennük; az emlékeket; az együtt töltött időket;
nem láttam bennük a szeretetet. Képtelen voltam a szemébe nézni. Egyszerűen összetört
legbelül az a tudat, hogy semmire se emlékszik. Hallottam, ahogy a szívem ezer
darabra törik, a tudom megtelik levegővel, s fajdalommal.
-
Sajnálom. - szolalt meg, mikor mindenki elhagyta a szobát, s csak mi maradtunk,
ketten.
Hirtelen
odakaptam a fejem. - Tessék?
-
Sajnálom, hogy nem emlékszek. Latom rajtad, s rajtuk - mutatott a folyosó fele
- hogy nagyon szenvedtek.
-
El nem tudod képzelni mennyire. De, vissza fog jönni minden, ebben biztos
vagyok. - erőltettem magamra egy mosolyt, majd o ezt viszonozta.
*** még nem biztos, hogy ez lesz utolsó előtti, meglátom, hogy jön majd ki :)
