24.rész

- És elmondtad ezt neki?

- Nem, persze, hogy nem

- Hát, akkor hajrá! Ismered a mondást: Néma gyereknek anyja se érti a szavát.

- Mondjam el neki, hogy nem tudok megbízni benne, és abba kéne hagynunk, azt, amit éppen csinálunk? – törtem ki.

- Ezt akarod?

- Most mondta, hogy mondjam el, hogy mit érzek.

- Igen. Én nem tudtam, hogy így érzel. Nem akarsz többet Harry-vel találkozni? Mondd meg neki. Többet akarsz tőle, mint barátság? Mondd el neki.

Épp hazafele tartottam, és úgy gondoltam felnézek Twitterre, hogy mi történt/történik, de Scarlett hívott.

- A reptéren vagyok, indulok haza! Sajnálom, hogy nem tudtam előbb szabadulni, de..

- Nem kell haza gyere!

- De kell. Már megvan a jegyem, minden. Megyek és kész. – pityegett a telefonom.

- Tartsad! Igen, tessék?

- Grace! Hogy vagy? Indulok haza.

- Te is?

- Miért ki még?

- Scarlett. Várj kapcsolom őt is. Na, gyerekek, nem kell hazajönni miattam. Megvagyok. Itt van anya, apa, Harry, meg az agyturkászom is.

- Nincs ellenkezés. Megyünk és kész. – jelentette ki Scar.

- Egyetértek Scar-ral. Nem vitatkozhatsz. –pár perccel később letettük, s most ténylegesen felnéztem Twitterre.

Először Scarlett profiljára mentem rá, és 2 képet is találtam, amiket pár napja rakott fel. Az egyiken Zayn-nel volt, ahogy a Temze partján ülnek, Zayn feje meg Scarlett vállán pihen. Előttük meg az éjszakai fényekben tündöklő London.  A kép címe ez volt: ’with my lovely boyfriend J x love you!’ Olyan aranyosak voltak együtt. És ez a fotó még inkább ezt tükrözte. Majd elgondolkodtam, hogy mi mért nem vagyunk ilyenek Harry-vel? Napjaink általában veszekedésekkel, vagy titokban elcsattant csókokkal, együttlétekkel megy el. Talán mi nem is illünk össze, mint ahogy gondoltam?

A másik kép kissé meglepett. Jane, Scarlett meg én állunk a kép középpontjában a tengerparton, ahogy épp a víz mossa lábainkat, mi meg felemelt kezekkel, háttal állva üvöltözünk, persze ez a képről nem jött le, de emlékeztem, hogy ezt csináltuk. Ordítottunk. Mindent kiadtunk magunkból, majd egy nagy nevetéssel felejtettünk el minden rosszat. A kép címe nagyon „frappáns” volt: ’with my girls! loved on Clacton…fun times haha x’

Ezután megnéztem Jane twitter profilját, de ott nem sok minden történt, csak annyi, hogy retweetelt két képet. Az egyik az volt, amit Scarlett rakott ki, a másikat pedig Niall rakta ki. Rögtön rámentem a képre. Jane volt rajta, ahogy Niall le akarja fotózni, de Jane nem engedi neki, így elfordította a fejét, és csak a hosszú, szőke hajzuhatagja látszik a képen. ’She doesn't like me taking pictures of her...sad sad sad :( haha! <3 x’

Amint hazaértem, felkutattam a kottáimat, a dalaimat, amiket írtam, felhívtam Harry-t, megadtam neki a címet, hogy hova menjen, majd én is gyorsan kocsiba szálltam, és 20 perccel később már ott is voltam a megbeszélt helyen.

- Mit keresünk mi itt? – szólalt meg a hátam mögött egy hang.

- Van egy meglepetésem számodra. – kézen fogtam, és bevezettem.

- Már voltam stúdióban, tudom, hogy néz ki. – viccelődött.

- Nem is azért hívtalak ide, hogy körbevezesselek. – bekísértem a „kék” szobába, ahol még mindig ott állt a gitár, meg a zongora.

- Akkor?

- Ülj le ide. – leültettem az ott lévő kanapéra, és mosolyogott. Én is leültem a kis székre, a gitárt a kezembe vettem, majd Harry felé fordultam. – Írtam 2 dalt.

- Igen?

- Igen. A kapcsolatunkról.

- Na, kíváncsi vagyok. – elkezdtem gitározni, majd énekelni is. Only Teardrops Olyan könnyedén jöttek ki a hangok a torkomon, alig hittem el. Mintha megkönnyebbülést éreztem volna. Ahogy a refrént kezdtem el, éreztem, hogy néha kicsit meg-megakad a hangom, de a végén tökéletes lett minden. Mikor befejeztem Harry nem sokat tett hozzá csak annyit, hogy: - Wáo.

- Ennyi?

- Ez…ez…elképesztő volt. És…teljesen igaz a dal, még ha bármennyire is szeretném, hogy ne legyen az. Megmutatod a másikat?

- Akarod?

- Persze.

- Rendben. – letettem a gitárt, átültem a zongorához, végig húztam az ujjaim rajtuk, s mintha összefonódtak volna az ujjaim meg a billentyűk, úgy vágtam bele. Can't Let You Go Ez alatt a szám alatt többször úgy éreztem, hogy el fogom rontani, hogy nem kapok majd levegőt, de szerencsére nem így lett. Ezt nem próbáltam el annyiszor, mint a másikat, hisz ezt Clacton-on írtam, így nem sok időm volt gyakorolni.

- Csodálatosak ezek a számok, Grace. Mikor írtad őket?

- Nem rég. A veszekedéseink hozták ki ezt belőlem. – lehajtotta a fejét, majd közelebb jött. Talált egy széket, odahúzta mellém, és a szemembe nézett. – Akartam is veled beszélni valamiről.

- Igen?

- Ma felhívtam a pszichológusomat, kértem időpontot, és el is mentem.

- Daniel miatt?

- Is. Miattad, miattunk is.

- Miattam? Miattunk? Ezt hogy érted?

- Múltkor elég gyorsan megbocsájtottam azért, hogy kutattál utánam, ugye tudod?

- És ez baj?

- Igen, Harry.

- Miért?

- Mert, kutattál utánam, Harry! Nem emlékszel mit mondtam a megismerkedésünk elején? Ha elakarod nyerni a bizalmam..

- …küzdenem kell. Igen, tudom, de ez hogy jön ide?!

- Harry, a kezedben tartottad azt a lehetőséget, hogy kitálalok, vagy mégsem, hisz te voltál az egyetlen, aki nem tudott semmit rólam, és úgy gondoltam ez így jó, de egy mozdulattal kicsúszott a kezeid közül.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy…most…nem tudom, hányadán állunk. Nem tudok…úgy bízni benned, mint…mint régen. Mint…pár hete, hónapja.

- Nem? Nem tudsz úgy? Mi? Grace ezt nem mondhatod komolyan! – ideges lett, s felállt. – Nem tudod hányadán állunk? Nem tudsz megbízni bennem? Legyen. Ha tudni fogod, akkor keress meg, vagy ne. Mindegy. – kiviharzott az ajtón, utána futottam, de fölösleges volt, mert már kilépett az utcára.

*Harry szemszöge*

Kilépve az ajtón észrevettem, hogy esik az eső, felhúztam a kapucnimat, és futottam az autómig. Beszálltam, beindítottam a motort, és elindultam. Hogy nem tudja? Hogy-hogy nem tudja? Mi az, hogy nem tudja? Éreztem, ahogy mindenem összeomlik. Hogy már nem az esőcseppek azok, amik végig folynak az arcomon; hogy a szívem nem a szerelemtől dobog ily sebesen, hanem a fájdalomtól, hogy a lábam nem attól remeg mert megláttam azt az embert, akit szeretek, hanem olyan mintha több száz tűt szúrnának bele; hogy nem azért veszem nehezen a levegőt, mert az általam szeretett ember teljesen levesz a lábamról, hanem mert a fájdalom, a kín szétterül a testem minden területén. Eddig Grace volt az egyetlen ember, aki önmagamért szeretett, nem azért mert híres vagyok, sőt ő néha mintha el is felejtené ezt, és ezt is imádom benne. Amióta híres lettem, alig találkoztam olyan lányokkal, akik ne a híres embert látták volna meg bennem. Mindent tudtak rólam, amiket internetről vagy újságokból tudtak meg. És ha nem is vallja be magának, tudom, hogy szerelmesen is szeret engem, csak fél, és olyan jó lenne tudni miért. Soha nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz vele, de egyben irtó jó is. Szörnyű volt azt hallani a szájából, hogy már nem tud megbízni bennem úgy, mint régen. A leges legrosszabb dolog, amit valaha hallottam. Nem volt mérges rám, tudom, mondta korábban, csak a bizalom…Miért is kellett kutatnom utána?

- Louis! – dörömböltem az ajtón. – Louis! Nyisd ki! – az ajtó pár másodpercen belül már nyitódott is, én meg berohantam rajta. Hátranéztem. – Eleanor?! Hol van Louis? Beszélnem kell vele.

- Neked is szia, Harry. Mindjárt jön, csak elment boltba.

- Argh.

- Mi a baj? Mi történt?

- Semmi, tényleg.

- Ha nem, hát nem. – becsukta az ajtót, s elindult a konyha felé.

- Várj! Bocsánat, nem akartam bunkó lenni.

- Semmi baj. Látom, hogy ideges vagy.

- Grace… - levetődtem a kanapéra, és a fejemet a kezeimbe temettem. – Miért vagyok ilyen szerencsétlen a nőkkel?

- Mi történt? – ekkor megjött Louis.

- Harry?! Mit keresel itt? Mi történt? – ledobta a cuccokat, odafutott, és elém térdelt.

- Grace…

- Akkor én most magatokra hagylak titeket. – szólt közbe El.

- Maradhatsz nyugodtan. – rámosolyogtam, ő meg vissza.

- Mi történt, Harry? – sürgetett Louis. Elmeséltem nekik mindent. Azt, hogy lefeküdtünk egymással nem is egyszer, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat, hogy mostanában nagyon sokat veszekszünk, hogy kutattam utána, hogy írt 2 dalt a kapcsolatunkról, hogy már nem tud megbízni bennem annyira, mint pár hónappal ezelőtt, hogy megszakad a szívem emiatt, hogy nem bírom ki nélküle, hogy szerelmes vagyok belé, és hogy fáj, ha el fogom veszíteni. Elmondtam az érzéseimet nekik, amiket eddig soha senkinek, még Grace-nek sem, mert sose beszéltünk róla, ami furcsának tűnt, de mára már megszoktam. A „beszédem” végén már sírtam, mint egy 5 éves kisfiú, aki ha elveszíti, amije van, összetörik. – Nyugi, Harry, minden rendben lesz. – nyugtatott Louis.

- Lehet Grace-nek egy kis gondolkodás kell. – tette hozzá El.

- De pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne egy társra? Amikor a bátyja bent fekszik a kórházban, kómában?

- Lehet, neki most a magány kell.

- Nekem is most gondolkodnom kell, azt hiszem. – felálltam, s az ajtó felé indultam.

- Itt maradhatsz éjszakára, ha akarsz.

- Nem, nem akarok zavarni. Inkább hazamegyek.

- De mi szeretnénk. – szólt közbe Eleanor. – Neked is jobb lenne, ha nem egyedül lennél most.

- Rendben. Legyen. Köszönöm. – egy csöppnyi mosolyt erőltettem az arcomra.

Aznap este nem sokat aludtam. Az ágyban forgolódtam elé sokáig kisírt szemekkel.

*Grace szemszöge*

Az éjjel-nappali előtt lévő padkán ücsörögtem, és ittam a fél literes vodkát. Sokan megálltak, s kérdezgették, hogy jól vagyok-e, de vagy nem válaszoltam, csak megrándítottam a vállamat, vagy visszaszóltam, hogy „nem, de ez a vodka majd segíteni fog”. Eszembe jutott más módszer is, de inkább az ivást választottam, hisz annyira mégse káros, mint amire én gondoltam. Amikor elhajtott Harry a fekete kocsijában a szívem milliónyi darabokra esett szét. Néha már magam se tudom, mit akarok és mit nem, pedig ideje lenne eldöntenem azt hiszem. Az elején jó ötletnek tűnt ez a „titokban járás”, de lassan kezdett elegem lenni belőle. Hogy miért? Egyszerű a válasz: féltem. Hogy miért? Na, azt már nem egyszerű megmagyarázni. Sok mindentől féltem. Igen, sok mindentől. 3 éve vesztettem el a szüzességem, nem túl szép keretek között, s nem sok szép ember között. A legnagyobb félelmem ez volt, hogy jön megint egy srác, eltekeri a fejem, újra megteszem, azt, amit 3 éve, ismét megbánom, és ismét ott kötök ki, ahol nemrég, pedig ezt nem akartam. Féltem a fiúktól, az érzéseimtől, az emberektől, az élettől, az orvosoktól, a kórháztól, hogy elveszítem újra valamelyik családtagomat, hogy újra abba a helyzetbe kerülök, mint 3 éve, hogy mindig visszaesek, hogy nem lesz mellettem senki, de legjobban…féltem szerelembe esni. És ez most megtörtént. Nem tudom, hogy, hol, mikor, miért, de megtörtént. Soha nem beszéltem senkinek se az érzéseimről, mert féltem. Gyáva voltam ahhoz, hogy beismerjem, igen, ő kell nekem, és nem más. Nem az a fiú biosz laborról, vagy a fiú az alsóbb évfolyamból, aki mindig kacsint egyet, ha elmegyek mellette, nem az a fiú kellett, aki 19 éve a legjobb barátom volt, hanem Ő kellett mindennél jobban, de féltem bevallani még magamnak is! És most közel vagyok az elvesztéséhez. Hogy lehettem ekkora idióta?!

- Louis? Szia, itt Grace. Felébresztettelek? – éreztem, hogy a hangom néha meg-megingadozik a sok alkohol miatt.

- Nem, dehogy. Mondjad csak. Grace, jól vagy? Furcsa a hangod.

- Ja, hát kicsit lehet, hogy berúgtam.

- Kicsit?

- Hát…nem ittam sokat.

- Mit ittál és mennyit?

- Egy…lássuk csak… - kezembe vettem az üres üveget. Nagyba vizslattam, mint egy idióta. – Vodka!

- Mennyit? Úristen!

- Ööö..0,5! Az fél liter, ugye? Igen, annyi.

- És hol vagy most, Grace? Elmegyek érted.

- A Tower Bridge-en.

- Jó, maradj ott, mindjárt megyek. Ne mozdulj! – utasított, és ezen elröhögtem magam. Leültem a hídon lévő járdára, és ott várakoztam.

15 perc alatt meg is érkezett a megmentőm. Még mindig kettőt láttam belőle, de már kezdtem érezni, hogy megy ki belőlem minden pia.

- Úristen, Grace. Nagyon megijesztettél. – leült mellém.

- Mert?

- Semmi, nem adok ötleteket.

- Hah. Jó ötlet. Beszéltél Harry-vel?

- Igen.

- Elmondott mindent?

- Igen.

- Mit mondott?

- Hogy jártok.

- Micsoda?

- Mért nem így van? –lehajtottam a fejem.

- Na, ez az, amit nem tudok. Mit mondott még?

- Hogy nem tudsz megbízni benne. – elkezdtem sírni.- Shh, nyugi. – körülbelül 5 percig sírtam, majd abbahagytam, letöröltem a szemeimet, majd újra beszélgetni kezdtünk.

- Tudod, én 3 éve nagyon csúnyán belekerültem mindenféle balhéba. Na jó, nem azt mondom, hogy loptam, meg ilyenek, hanem csúnya dolgokba. – felnéztem, de nem mondott semmit, csak figyelt. – Soha nem volt barátom. Jó, egy-kettő mindig akadt, de soha nem volt komoly kapcsolatom. Adam halála előtt kialakulóban volt egy, de pf…nem volt elég kitartó a srác, így elengedtem. Egyik nap megismerkedtem egy sráccal, Marc-kal. Gondolom róla is mesélt Harry. – bólintott. – Nagyon jó fej srác volt, kedves, aranyos, jóképű. Randizgattunk, majd egyre többet voltunk együtt, és belevitt egy nem jó társaságba. Furcsa, hogy pont a polgármester fia van rossz társaságba, na, mindegy is. Sokat buliztunk. Rendszeresen ittunk, cigiztünk, sőt néha drogoztunk is. Egyik este lefeküdtem Marc-kal, ami azt hittem, hogy fantasztikus lesz, mert úgy gondoltam, ő az igazi, és mesébe illő minden, majd miután megvoltam neki, nem törődött velem. Átpasszolt egy másik srácnak, akit arra használtam, hogy féltékennyé tegyem Marc-kot, de nem jártam sok sikerrel. Craig. Ez volt a neve. Marc után végképp képtelen voltam leállni. Minden nap elmentünk valahova, sulikból lógtam, rossz jegyeket kaptam. Ekkor történtek a vágások is. Szóval, mondhatjuk, hogy szinte bárkivel lefeküdtem, csak azért, hogy Marc-kot féltékennyé tegyem, de a végén már tudtam, hogy ez lehetetlen lesz. Majd egyik este elhívtam Scarlett-tet is, ekkor talált rám, s állított le. A kezeim, s a combjaim borzalmasan néztek ki, ahogy az arcom is.

- Sajnálom.

- Áh! – legyintettem. – Lassan meg tanulom kezelni a dolgokat körülöttem, azt hiszem.

- Köszönöm, hogy elmondtad. De, van egy jó ötletem. – felnéztem rá. – Mondd el ugyanezt Harry-nek. Ő jobban megérdemli, hogy tudja ezt. – nagy levegőt vettem. – Beszélj neki az érzéseidről.

- Lehet, az lenne a legjobb. Elviszel hozzá?

- Nem kell. – ránéztem egy ’mi van’ arckifejezéssel, és vette a lapot, hogy nem értem. – Ott van nálam/nálunk.

- Nálad? És ezt eddig miért nem mondtad?

- Mert nem kérdezted.

- Ahj, Louis. – nevettem el magam.

- Végre egy mosoly. Többet kéne mosolyognod. Jól áll!

- Ne kezd te is!

- Mit? Mert?

- Mindenki ezzel jön. – beszálltunk a kocsiba, és útnak indultunk. Nagyon sokat gondolkodtam út közben, ahogy haladtunk London utcáin, süvítve. Összemosódott minden kép, ember, ház. mikor odaértünk Louis házához, mintha kitüzeltek volna az ülésből, úgy téptem fel a kocsi ajtaját, és futottam a bejárati ajtóhoz. Sürgettem Louist, hogy nyissa már ki az ajtót, s amint kizárta, felrohantam a lépcsőn egyenesen Harry szobájának ajtajához. Megálltam, bekopogtam.

- Igen? – benyitottam, s megláttam, ahogy Harry épp az ablaknál áll, és figyeli a kinti sötétséget, amit néhány lámpa megvilágított.

- Harry… - szólítottam meg. Hátrafordult, s mikor meglátott elkerekedtek a szemei.

- Grace? Mit csinálsz itt? – egyre közelebb lépkedtünk egymáshoz.

- Louis hozott. – teljesen elvesztem a szemében, a testében, a tekintetében, ahogy rám nézett. Felfedeztem benne düh-t, értetlenséget, csalódást, de legfőképp szerelmet. Odafutottam hozzá, szorosan átöleltem, ő meg visszaölelt, ami haladásnak számított. – Hiányoztál. – egybeforrtunk, amint megcsókolt. Boldogsággal, szenvedéllyel, szerelemmel.

23.rész

- Grace, üljön le.

- Doktor úr, kérem.

- Szerencsére túlélte. Ahogy látja a bal lába eltört, de más külső sérülés nincs. Viszont.. – az ujjaimmal babráltam. Az idegeimet húzta egyre inkább. Egy-két könnycsepp már megjelent.

- Viszont? Doktor úr, mondja ki.

- Viszont súlyos agyi sérülést szenvedett.

- Ami azt jelenti, hogy?

- Nem tudjuk, mikor fog felébredni.

- Kómába esett?! – sírtam. Mintha 3 évvel ezelőtt lennénk, csak most az a kis különbség, hogy Daniel kómába van, ami egy fokkal jobb, de nem volt megnyugtató. Ki tudja mikor fog felkelni. Mi van, ha soha? Az is benne van.

- Sajnálom. – ezzel kiment.

Odafordultam Danielhez. Kezeim közé fogtam az övéit, leborultam az ágyára, és sírtam. Pár perc után arra lettem figyelmes, hogy valaki kinyitja a kórházi szoba ajtaját, és felém lépked.

- Grace.. – lágy hangján szólított meg. Nem válaszoltam hisz fölösleges lett volna, felkeltem az ágyról, ráborultam a nyakát körbefogva, folytatva a zokogást. Pár perc után kicsit lenyugodtam, elengedtem Harryt, letörölte pár kósza könnycseppemet, s kiballagtunk a szobából.

- Maradj itt a nagyival, lemegyek hozok kávét. Kértek?

- Inkább én megyek! – ellenkezett Harry.

- Nem, maradj. Jót fog tenni a séta. – bólintott.

Elindultam a folyosón. Az emlékek végigfutottak a fejemben. Úgy éreztem magam, mint 3 évvel ezelőtt. Belülről sikítottam, üvöltöttem a fájdalomtól. A 106-os szoba előtt jöttem el. Nem akartam benézni, de muszáj volt. Nem feküdt benn senki sem. Hátranéztem, hogy meggyőződjek arról, hogy senki nem figyel, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem. Pár könnycsepp jelent meg az arcomon. Nem akartam viszont látni ezt a kórházat. Eleget látogattam az elmúlt hat hónapban, sajnos. Biztos voltam benne, hogy Adam se azt szeretné, hogy szomorkodjunk miatta 3 év után, és sírjunk még mindig, de nem tudtam mit tenni. Az, hogy láttam a kórházi szobáját, ahol elvesztettük örökre szétmart belülről. Szétszakította a szívemet, lelkemet.

Kilépkedtem a szobából, s a földszint felé vettem az irányt. Amint kiléptem a liftből, s a kórházi ’recepcióhoz’ értem, megláttam anyát meg apát.

- Anya! Apa! – kiáltottam nekik oda. Tudtam, hogy most a legkevésbé velem akarnak foglalkozni, így egyszerűen csak megmondtam nekik hol fekszik Daniel, majd folytattam az utam a kávéautomatához.

Nagyon sokáig benn voltunk a kórházba. Haza menni nem akartunk, de azt is tudtuk, hogy itt se jobb semmivel.

- Harry, hazavinnéd Grace-t?

- Persze. – felállt.

- De én nem akarok elmenni. Itt akarok maradni.

- Kislányom, aludnod kell.

- De.. – félbeszakított.

- Nincs apelláta! Hazamész és punktum! – püfögve felálltam, s kifele robotoltam az épületből, de egy párbeszédet még elcsíptem anya és Harry között.

- Harry, ha szeretnél, maradhatsz nálunk. Nem kéne most egyedül hagyni. Ugye, vigyázol rá?

- Ez természetes, Courtney. – utáltam, hogy tegezi anyukámat.

- Harold! – sürgettem.

- Megyek!

Hazafele tartottunk némán. Nem sok kedvem volt beszélgetni. Harry néha próbálkozott, de nem sok szó jött ki belőlem.

*Harry szemszöge*

Nagyon sajnáltam Grace-t. Hogy megint át kell mennie ezen, de most az volt a más, hogy én ott voltam neki. Örültem, hogy most nincs egy koncert sem, mert akkor Grace biztos összeomlana. Nekem kellett most segíteni, mellette lenni.

Hazaérve, majdnem betörte az ajtót, amikor nem akart nyílni, majd felfutott a szobájába, én gyorsan bezártam az ajtót, s futottam utána. Nem akartam, hogy valami őrültséget csináljon megint. Nem történhet meg.

- Grace! – kiáltottam. – Engedj be! – magára zárta az ajtót. Remek.

- Hagyj békén!

- Grace, hadd segítsek, kérlek. Engedj be. – szépen lassan kinyílt az ajtó, és két gyönyörű szempár kukucskált ki. – Grace, szerelmem. Kérlek. – most már teljesen kinyitotta, s nekem dőlt. Folytak a könnyei, mintha egy vízesésből folyna a víz. Soha nem láttam így sírni, s ilyen meggyötörtnek. Miért kell mindig, hogy ő szenvedjen? Olyan igazságtalan.

Szépen óvatosan besétáltunk a szobájába, leültünk az ágyára, de nem engedett el, ami jó érzéssel töltött el.

- Harry… - hüppögött. – Sajnálom.

- Mit sajnálsz? Ne sajnálj semmit. Nem a te hibád.

- Ezt az egészet, sajnálom. Olyan jó lett volna kettesben lenni.

- Na, ezt meg végképp ne sajnáld. Elég sok időnk van ahhoz, hogy ezt bepótoljuk, nem igaz? – bólintott. – Na, akkor meg? De tudd. Nem mozdulok mellőled, amíg Daniel nem lesz jobban. Itt leszek melletted mindvégig. Bármikor számíthatsz rám, megígérem.

- Köszönöm. Ezt nagyon jó hallani. – egymással szemben ültünk, tekintetünket nem vettük le egymásról, mindkettőnk úgy ült ott, mint akit megbabonáztak volna. – Öhm.. elmegyek zuhanyozni.

- Rendben. – ő felállt, s figyeltem minden lépését. Amikor az ajtó kilincséhez ért, megállt, megfordult, s rám nézett.

- Nincs kedved velem tartani? – félig eltakarta az arcát, mintha szégyellné azt, amit kérdezett, pedig semmi szégyellni való nem volt benne. Inkább furcsán éreztem magam.

- Nem akarlak kihasználni. Sebezhető állapotban vagy. Nem szeretnék a…

- De én szeretném. És, megígérted, hogy nem mozdulsz mellőlem, emlékszel? – teljes határozottság ült ki az arcára, és ezt a hangján is éreztem. Elmosolyodtam.

- Tényleg, az ígéretem. Hát ezt be kell tartani, igaz?

- Pontosan, uram.

- Oh, uram? Ez jó kis fürdés lesz, úgy érzem.

A fürdőszoba a folyosó végén volt. Ahogy kinyitottam elképedtem. Nagyon tágas volt. Leginkább a barna és a sárga volt a jellemző szín, de azoknak az árnyalataik is megtalálhatóak voltak. Az ajtóval szemben a mosdókagyló volt, felette egy hatalmas tükör, alatta pedig egy szekrény. Jobb oldalt volt a zuhanyzó.

- Van még egy fürdőszobánk. – nézett rám.

- Mi?

- Láttam, furcsálltad, hogy csak egy zuhanyzó van ennyi emberre.

- Ja. – felnevettem. Egy ideig csak álltam ott, mint akit leszögeztek oda, de nem tehettem mást. Grace előttem vetkőzött. Levette a pólóját, majd a nadrágját, aztán jöttek a fehér neműk. Eszméletlen volt. Egyszerűen megbabonázott.

- Mi az? Te nem jössz be akkor? – kacsintott hátra. Erre levettem a felsőmet, a nadrágomat, meg a zoknimat. Közelebb léptem hozzá, ő meg épp a nyakláncát vette le, s felkötözte a haját lófarokba. Végig követtem minden mozdulatát, majd a nyakára tévedt a szemem. Még közelebb léptem. Kezemet a csípőjére helyeztem, majd belecsókoltam a nyakába. Olyan hosszan, szenvedélyesen, ahogy csak lehet. Grace hátravetette a fejét, kisebb nyögéseket adott ki, amitől én is még jobban beindultam.

*Grace szemszöge*

Harry keze egyre lejjebb csúszott, de végül megállítottam. Lassan megfordultam, és megcsókoltam. Éreztem legbelül, hogy felforrok az érintésétől, és elolvadok egy csókjától is. Elszakadtunk egy kis időre, vigyorogva megfogtam a kezét, és a zuhany felé húztam.

- Szép nagy zuhanyzó. – jegyezte meg egy mosollyal a szája sarkában.

- Elemezzük még egy kicsit a fürdőszobát, vagy inkább fürdeni szeretnél velem? – beleharaptam a számba, hisz tudtam az a gyengéje. Erősen magához húzott, és újra csókolni kezdett.

- Ugye nem haragszol? – a szobámba baktattunk vissza.

- Miért is kéne haragudjak? – megfordultam, de hirtelen meg is álltam, így Harry megbotlott bennem. – Ne legyél buta.

- De..a tesód ott fekszik benn, te meg itt szórakozgatsz velem.

- Igen, igazad van. Hülyeség volt, de nem tehettem mást. Nem ülhettem az ágyamban magamba roskadva, kisírt szemekkel, összevágott kezekkel, lábakkal. – ezen elgondolkodott.

- Sajnálom.

- Amúgy is, nem azt mondta anya, hogy vigyázz rám? – haraptam ismét a számba, majd visszafordultam a menet irányba.

- Hallgatóztál?

- Én?! Ugyan, kérlek.. – elkapta a karomat, és visszarántott. A testünk összeért, éreztük egymás leheletét, s azt, hogy mindketten szélsebességgel vesszük a levegőt. – Sőt, azt ígérted nem mozdulsz mellőlem.

- Ah, megint. – felnevetett.

***

4 nap telt el Daniel balesete óta, de még mindig nem kelt fel. Egyre rosszabbul viseltem ezt az egész helyzetet. Harry-t néha hazaküldtem, hogy pihenhessen, ami nagyon nehezen ment, mert nem akart magamra hagyni. Sőt, néha úgy kellett kitoljam az ajtón.

- Anya, elmegyek.

- Hova?

- A pszichológushoz. – Anya arcára kiült a döbbenet.

- Mi történt, kicsim? Minden oké?

- Nem, semmi nem oké. Daniel kómában van, és fogalma sincs senkinek mikor ébred fel. Minden kezd megint összezavarni. Jobb lesz, ha elmegyek hozzá most, mielőtt még elveszteném az irányítást. – megölelt.

- Ugye tudod, hogy ez is a gyógyulás jele?

- Mármint micsoda?

- Az, hogy idejöttél egyedül, önszántadból. – halványan elmosolyodtam. – És, mi bánt, Grace?

- Daniel kómában van. 4 napja autóbalesete volt.

- Sajnálom. Hogy vagy? Hogy érzed magad?

- Borzasztóan. Úgy érzem minden megismétlődik. Mintha az élet egy rossz tréfát űzne belőlem, de fogalmam sincs miért.

- És tettél kárt magadban?

- Nem. Egyből fölhívtam önt. Meg nem is tudnék..

- Na, haladunk.

- Harry, tudja, akiről meséltem már, nem hagy egyedül. Mindig velem van.

- Mesélj egy kicsit arról a napról, amikor megtudtad, hogy Danielnek balesete volt. Hogy éreztél akkor? – elmeséltem neki mindent. Hogy mennyire elveszettnek, elhagyatottnak, szomorúnak, elkeseredettnek és összezavarodott voltam. Hogy minden egy szempillantás alatt ismét széthullt. Hogy nem hittem el, hogy újra ismétlődik minden. Minden, ami 3-4 évvel ezelőtt.  – Mesélj egy kicsit Harryről.

- Nem is mondd semmit?

- Grace..nagyon jó, hogy így megnyíltál, és nem félsz beszélni az érzéseidről, s jobban kifejted őket, mint anno. Ez nagy előrehaladás. Ennek nagyon örülök, de nekem az a dolgom, hogy végighallgassalak, és kérdezgessek. A végén, úgyis tudod, hogy mondok valamit.

- Igaz.

- Na, akkor mesélj egy kicsit Harryről. Milyen a kapcsolatotok?

- Furcsa.

- Hogy érted azt, hogy furcsa?

- Nagyon sokat veszekedtünk az elmúlt hetekben, hónapokban. Túl sokat!

- Miről?

- Mindenről. A kapcsolatunkról, a múltamról, az ő „csajairól”.

- Fejtsd ki.

- Leginkább kisebb vitáink voltak, mint például, hogy én megmondtam, hogy ne keressen, de ő mégis megtette, aztán randiztam az egyik barátommal, és ő teljesen kiakadt, s akkor mondta ki, hogy szeret engem, majd véletlenül megcsókolt a barátom, aztán ő ment el egy lánnyal bulizni. Ezek kisebb veszekedések voltak köztünk, nem tartottunk nagyobb szünetet, de a legdurvább az nem rég volt. Kb. 1 hónapja.

- Miről szólt?

- Hát..öhm..lefeküdtem egy másik sráccal, akivel nem kellett volna. Ez volt az egyik része a veszekedésnek, a másik pedig, hogy Harry magánnyomozót fogadott fel.

- Magánnyomozót?

- Igen. És utána 2 hétig nem beszéltünk, majd egy gyönyörű vacsorát, több száz rózsát, és egy felejthetetlen éjszakát szervezett össze nekem.

- És megoldódott minden?

- Néha azt hiszem igen, de néha nem.

- Hogy érted?

- Nem tudok úgy megbízni benne, mint azelőtt, hogy tudtam volna ezt.